01

Köszönöm az előző részhez érkezett visszajelzéseket. Most se tartsátok magatokban  véleményetek. Írjatok, pipáljatok, ha úgy érzitek. Jó olvasást!
Pepa

Első
Keserű változás...
A szobából mintha az utolsó csepp levegő is megszűnne létezni. Fájdalmas, idegtépő, levert érzés kerít hatalmába, míg a kezemben a levél pihen. A levél, amit magyarázkodás révén hagynék az üres szobámban. Abban a szobában, amiből sikerült az utóbbi pár napban minden holmimat, értékemet, az életem emlékmorzsáit bőröndökbe csomagolnom. 
Ugyanis végül arra jutottam, hogyha anyámék megtudják, hogy az egész tervben benne voltam... amúgy is kidobnának otthonról. Akkor miért ne szökjek el? 
Már az SMS megérkezése napján megígértem Mary-nek, hogy mindenben segíteni fogok neki, főleg ami a bátyám temetését illeti. Ő mindeközben azt is bevallotta, hogy most már három hónapos terhes, így számára ez a szituáció még kellemetlenebb, hiszen azt tervezte, hogy majd a kicsi apjával, a testvéremmel együtt él majd, vele együtt neveli fel a porontyot.
Ez a hír meglepett, de összességében az még inkább, hogy a bradfordi élet választása mellett tettem, teszem le a voksomat. Persze csak ideiglenesen. Sosem vonzott a kíváncsiság észak Angliába, de most ez is jobb megoldásnak ígérkezik, mint a szüleimmel való együttélés.
Dermedt tekintettel lesem a bőröndömet ami velem szemben, az ágyamon fekszik. Hatalmas, húzható tárgy ami, biztosra veszem, hogy kerekeinek köszönhetően megkönnyít majd este a kisurranásom nesztelenségét. Úgy tervezem, hogy majd fogok egy taxit, mivel a repülőtéren úgy is meg kellene válnom szeretett autómtól. Azt sajnos tehát itt kell hagynom.
- Jacqueline Evans, mondcsak, van már hír a bátyádról? - próbálja erőszakosan kinyitni az ajtómat az apám, de nem tudja, mivel kulcsra zártam azt az imént.
- Nyisd ki az ajtót, lányom! - kiállt rám idegesen, de továbbra sem cselekszem vagy válaszolok, csak magam elé meredek, tetetett nyugodtsággal. Félek és tartok tőle, mert most már, sokadára biztos nem hinne nekem és a gyenge hazugságaimnak.
- Honnan a fenéből kéne tudnom, hogy hol van? Hagyjatok, nem érzitek, hogy én is mennyire aggódok? - rontok neki én is az ajtónak, a másik oldalról, de - a saját érdekemben nem nyitom ki azt.
- Ne tűröm, hogy így beszélj velem lányom, és nem engedem, hogy tovább lázadj. Azonnal gyere le vacsorázni! - üt egy hatalmasat a faborítású tárgyra, amit még én is megérzek a másik oldalról. Ijedtemben  könnyeim potyogni kezdenek, mivel tudom... ezt akár az arcomra is kaphattam volna.
Eszem ágában sincs kinyitni az ajtót, ismét arra hivatkozok, hogy vacsoráztam már, aminek a hírét az egyik személyzeti tag meg is üzeni a szüleimnek.
A vacsorát követően csak halk neszekre leszek figyelmes. Először szokás szerint anyám megy fürödni, majd apám követi és egy-két rövid eszmecsereváltás után aludni is térnek.
Mikor már biztos vagyok a dolgomban, kinyitom az ajtót és lábujjhegyen hagyom el az emeletet. Lent magamra kapom a cipőmet és a bőröndöm, valamint a kézipoggyászom társaságában sétálok ki a csillagfényes éjszakában egészen az utcánk végéig.
A kivilágított taxi már ott vár. A sofőr, amint meglát a hatalmas táskáimmal a kezeimben, kiszáll az autóból és segít azokat a csomagtartóba tenni. Bár az anyósülésre invitál, én mégis hátul, jobb oldalt foglalok helyet. A motor beindul, majd másodpercek múlva a visszapillantóból egy egyre távolodó zöld kerítés köszön el csendes magányában tőlem. Emlékszem, még mi festettük ki Jasonnal az ideköltözésünk évében.
Már most maróan fáj a hiánya. 
- Hova lesz kisasszony? - pillant hátra félszemmel a sofőröm.
- A repülőtérre - felelem szűkszavúan, míg tekintetem most már az ablakon kifelé mered, nézve a hol apróbb, hol nagyobb házakat és azoknak gondos gyepjeit, kertjeit. A piros házszámok értéke egyre csak csökkenek, míg egy jobbra kanyarodással utcát váltunk.
Azt hiszem most látom utoljára ezt a helyet.


*******


Ha jobban átgondolom... ez az első repülő utam. Eddig mindig csak apró helikopterekkel közlekedtem, meg limuzinnal, esetenként fogtam egy taxit, ha a helyzet úgy hozta.
Még sosem voltam ilyen kellemes, hatalmas gépen. Még az sem zavar, hogy jó pár utastárssal kell megosztanom ezt a pár órát az életemből.
Ismét kifele bambulok az ablakon, a kezem a hideg üveget simogatja, ami kellőképpen lehűti idegességtől izzadó ujjbegyeimet. Mostanra azonban sokkal jobb a kilátásom, mint a taxiba jövet volt. Időközben a nap szépen kisütött, így a habos, fehér felhők mögött megbúvó város felülnézeti képe abszolút a rabjává tesz.
Nem gondoltam volna, hogy Bradford és szomszédsága, de hogy maga Anglia ennyire szép tud lenni.
- Csodálatos kilátás, nem? - szólít meg a mellettem ülő idősebb hölgy, Milly. Már beszélgettem vele az ide út első felében, ezért sem lep meg most, hogy ismét kérdése támad.
- Nagyon szép - felelem teljesen őszintén és egy apró mosoly is az arcomra ül. Régóta nem beszélgettem már senkivel, így furcsa, ha valaki most érdeklődést mutat felém.
- Csak nem temetésre tart ide bogaram? - álmélkodik rá a hölgy, miközben ráncos kezével egy gyűrődés nyomot próbál elsimítani fekete blúzomon.
Az SMS óta csak feketében járok.
- De igen, Milly - remeg meg a hangom, könnyes tekintetemet pedig ismét a kilátásnak szentelem, eltakarva így érzelmeimet beszélgetőtársam elől. Csak remélni tudom, hogy ezzel az idős hölgyet nem bántom meg.
- Nagyon sajnálom, drágám. Remélem majd lesz egyszer szebb oka is ideutazni - érzem, hogy próbálja menteni a menthetőt, de a helyzetemben ez reménytelennek tűnik. Kezemmel takarom el nedves szemeimet.
- Tudja, ezután nem megyek haza, ide fogok kötözni - saját érdekem okán próbálom gondolataimat tovább terelni, el Jasonról és a ma délutáni temetéséről, akár csak egy kis időre.
- Az viszont remek hír, Jackie. Bradford remek hely, én is nagyon sokáig éltem itt. Sőt... már bánom, hogy elköltöztem, de tudod - és remélem nem baj ha már tegeződünk - a férjem amerikai és mindig hazahúzta a saját hazája, így hallgattam rá. Még mázli, hogy a lányom és az unokám itt él. Legalább van okom miért néha leutazni - kuncog fel, mire én is egy aprót nevetek a kedves, közvetlen megnyilvánuláson.
- De most már kapcsold be drágám az övet, mert mindjárt landolunk.
Miután a gép leszáll, elbúcsúzok Millytől és sok sikert kívánok neki, valamint jó szórakozást a mai családi összejövetelen.
A repülőtéren átvéve a poggyászaimat egyenesen kisétálok a parkolóba a taxikat keresve, kezemben a címmel, ami Mary lakához vezet. Kétszer kell fordulnom, mire találok egy szabad taxit, ám ekkor már egy tábla is a szemem sarkába ötlik.
A fekete hajú lány, aki tartja, csodás fekete egybe ruhában van, amiben már éppen kilátszik terhessége első nyomai. Hosszú, loknikba sütött haja kitakarja a nevemet tartalmazó utolsó betűket, de tudom, hogy engem keres. Teljesen biztos vagyok benne.
Bár még élőben sosem láttam, de Jason pont ilyennek írta le. Mosolygósnak, egy pozitív személyiségnek. Hihetetlen, hogy még a legrosszabb napokkor is ilyen varázslatos személyiség!
- Jackie! - kiállt barátságosan és megölel, ám érzem, hogy remeg. Biztos az utóbbi napokban ő is rengeteg sírt.
- Szia Mary. Hogy vagy? - jut eszembe az első értelmes kérdés, amivel beszélgetést tudok kezdeményezni a majdnem sógornőmmé avanzsált fiatal lánytól.
- Ne haragudj, hogy nem szóltam előre, de végül Zayn elment a virágokért, így kitudtam jönni érted a reptérre. Kérdésedre pedig a válasz... - itt már sokkal komorabban folytatja, ajkairól lehervad a mosoly és kezét a hasára simítja.
- Nagyon hiányzik. Mindenhol őt látom és hallom. Szerinted ez normális? - kérdezi komolyan, mire a séta közben én egyből megrántom a vállam.
- Ha nem is az... akkor mind a ketten bolondok vagyunk. De azt hiszem ez "csak" a hiánya - felelem szomorúan.
Egy hatalmas, fekete bmv mellett állunk meg, aminek a hátsó üléseire kerülnek a poggyászaim, én pedig az anyósülésen foglalok helyet. Mary gyakorlottan pattan be a volánhoz, beizzítja a motort és rögtön gázt ad.
- Meddig szabad még vezetned? - teszem fel a kérdést, mivel sem a terhesség, sem a vezetés kapcsán nincs semmilyen jártasságom. Viszont úgy néz ki, hogy ezzel sikerül egy kicsit megmosolyogtatnom.
- Amíg meg nem dagadok akkorára, hogy ne férjek be a kormányhoz - feleli csilingelő hanggal, orrnyergére pedig egy napszemüveget helyez. Angliához képest most igazán szép, napsütéses idő van itt.
- Értem - kuncogok fel én is.

4 megjegyzés:

  1. Nagyooon tetszett 😍🙊
    Várom a kövit 😍😊
    Imádlak ❤
    Pusziii 😘

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. nagyon köszönöm *-*
      sietek vele, csak nyaralni voltam, de lassan felkerül az is.
      Puszi!

      Törlés
  2. Válaszok
    1. szia!
      Igen, a második részt felraktam. ^.^ sajnálom a hosszas eltűnést! :(

      Törlés