01

Köszönöm az előző részhez érkezett visszajelzéseket. Most se tartsátok magatokban  véleményetek. Írjatok, pipáljatok, ha úgy érzitek. Jó olvasást!
Pepa

Első

Keserű változás...

A szobából mintha az utolsó csepp levegő is megszűnne létezni. Fájdalmas, idegtépő, levert érzés kerít hatalmába, míg a kezemben a levél pihen. A levél, amit magyarázkodás révén hagynék az üres szobámban. Abban a szobában, amiből sikerült az utóbbi pár napban minden holmimat, értékemet, az életem emlékmorzsáit bőröndökbe csomagolnom. 

Ugyanis végül arra jutottam, hogyha anyámék megtudják, hogy az egész tervben benne voltam... amúgy is kidobnának otthonról. Akkor miért ne szökjek el? 

Már az SMS megérkezése napján megígértem Mary-nek, hogy mindenben segíteni fogok neki, főleg ami a bátyám temetését illeti. Ő mindeközben azt is bevallotta, hogy most már három hónapos terhes, így számára ez a szituáció még kellemetlenebb, hiszen azt tervezte, hogy majd a kicsi apjával, a testvéremmel együtt él majd, vele együtt neveli fel a porontyot.

Ez a hír meglepett, de összességében az még inkább, hogy a bradfordi élet választása mellett tettem, teszem le a voksomat. Persze csak ideiglenesen. Sosem vonzott a kíváncsiság észak Angliába, de most ez is jobb megoldásnak ígérkezik, mint a szüleimmel való együttélés.

Dermedt tekintettel lesem a bőröndömet ami velem szemben, az ágyamon fekszik. Hatalmas, húzható tárgy ami, biztosra veszem, hogy kerekeinek köszönhetően megkönnyít majd este a kisurranásom nesztelenségét. Úgy tervezem, hogy majd fogok egy taxit, mivel a repülőtéren úgy is meg kellene válnom szeretett autómtól. Azt sajnos tehát itt kell hagynom.

- Jacqueline Evans, mondcsak, van már hír a bátyádról? - próbálja erőszakosan kinyitni az ajtómat az apám, de nem tudja, mivel kulcsra zártam azt az imént.

- Nyisd ki az ajtót, lányom! - kiállt rám idegesen, de továbbra sem cselekszem vagy válaszolok, csak magam elé meredek, tetetett nyugodtsággal. Félek és tartok tőle, mert most már, sokadára biztos nem hinne nekem és a gyenge hazugságaimnak.

- Honnan a fenéből kéne tudnom, hogy hol van? Hagyjatok, nem érzitek, hogy én is mennyire aggódok? - rontok neki én is az ajtónak, a másik oldalról, de - a saját érdekemben nem nyitom ki azt.

- Ne tűröm, hogy így beszélj velem lányom, és nem engedem, hogy tovább lázadj. Azonnal gyere le vacsorázni! - üt egy hatalmasat a faborítású tárgyra, amit még én is megérzek a másik oldalról. Ijedtemben  könnyeim potyogni kezdenek, mivel tudom... ezt akár az arcomra is kaphattam volna.

Eszem ágában sincs kinyitni az ajtót, ismét arra hivatkozok, hogy vacsoráztam már, aminek a hírét az egyik személyzeti tag meg is üzeni a szüleimnek.

A vacsorát követően csak halk neszekre leszek figyelmes. Először szokás szerint anyám megy fürödni, majd apám követi és egy-két rövid eszmecsereváltás után aludni is térnek.

Mikor már biztos vagyok a dolgomban, kinyitom az ajtót és lábujjhegyen hagyom el az emeletet. Lent magamra kapom a cipőmet és a bőröndöm, valamint a kézipoggyászom társaságában sétálok ki a csillagfényes éjszakában egészen az utcánk végéig.

A kivilágított taxi már ott vár. A sofőr, amint meglát a hatalmas táskáimmal a kezeimben, kiszáll az autóból és segít azokat a csomagtartóba tenni. Bár az anyósülésre invitál, én mégis hátul, jobb oldalt foglalok helyet. A motor beindul, majd másodpercek múlva a visszapillantóból egy egyre távolodó zöld kerítés köszön el csendes magányában tőlem. Emlékszem, még mi festettük ki Jasonnal az ideköltözésünk évében.

Már most maróan fáj a hiánya. 

- Hova lesz kisasszony? - pillant hátra félszemmel a sofőröm.

- A repülőtérre - felelem szűkszavúan, míg tekintetem most már az ablakon kifelé mered, nézve a hol apróbb, hol nagyobb házakat és azoknak gondos gyepjeit, kertjeit. A piros házszámok értéke egyre csak csökkenek, míg egy jobbra kanyarodással utcát váltunk.

Azt hiszem most látom utoljára ezt a helyet.

*******

Ha jobban átgondolom... ez az első repülő utam. Eddig mindig csak apró helikopterekkel közlekedtem, meg limuzinnal, esetenként fogtam egy taxit, ha a helyzet úgy hozta.

Még sosem voltam ilyen kellemes, hatalmas gépen. Még az sem zavar, hogy jó pár utastárssal kell megosztanom ezt a pár órát az életemből.

Ismét kifele bambulok az ablakon, a kezem a hideg üveget simogatja, ami kellőképpen lehűti idegességtől izzadó ujjbegyeimet. Mostanra azonban sokkal jobb a kilátásom, mint a taxiba jövet volt. Időközben a nap szépen kisütött, így a habos, fehér felhők mögött megbúvó város felülnézeti képe abszolút a rabjává tesz.

Nem gondoltam volna, hogy Bradford és szomszédsága, de hogy maga Anglia ennyire szép tud lenni.

- Csodálatos kilátás, nem? - szólít meg a mellettem ülő idősebb hölgy, Milly. Már beszélgettem vele az ide út első felében, ezért sem lep meg most, hogy ismét kérdése támad.

- Nagyon szép - felelem teljesen őszintén és egy apró mosoly is az arcomra ül. Régóta nem beszélgettem már senkivel, így furcsa, ha valaki most érdeklődést mutat felém.

- Csak nem temetésre tart ide bogaram? - álmélkodik rá a hölgy, miközben ráncos kezével egy gyűrődés nyomot próbál elsimítani fekete blúzomon.

Az SMS óta csak feketében járok.

- De igen, Milly - remeg meg a hangom, könnyes tekintetemet pedig ismét a kilátásnak szentelem, eltakarva így érzelmeimet beszélgetőtársam elől. Csak remélni tudom, hogy ezzel az idős hölgyet nem bántom meg.

- Nagyon sajnálom, drágám. Remélem majd lesz egyszer szebb oka is ideutazni - érzem, hogy próbálja menteni a menthetőt, de a helyzetemben ez reménytelennek tűnik. Kezemmel takarom el nedves szemeimet.

- Tudja, ezután nem megyek haza, ide fogok kötözni - saját érdekem okán próbálom gondolataimat tovább terelni, el Jasonról és a ma délutáni temetéséről, akár csak egy kis időre.

- Az viszont remek hír, Jackie. Bradford remek hely, én is nagyon sokáig éltem itt. Sőt... már bánom, hogy elköltöztem, de tudod - és remélem nem baj ha már tegeződünk - a férjem amerikai és mindig hazahúzta a saját hazája, így hallgattam rá. Még mázli, hogy a lányom és az unokám itt él. Legalább van okom miért néha leutazni - kuncog fel, mire én is egy aprót nevetek a kedves, közvetlen megnyilvánuláson.

- De most már kapcsold be drágám az övet, mert mindjárt landolunk.

Miután a gép leszáll, elbúcsúzok Millytől és sok sikert kívánok neki, valamint jó szórakozást a mai családi összejövetelen.

A repülőtéren átvéve a poggyászaimat egyenesen kisétálok a parkolóba a taxikat keresve, kezemben a címmel, ami Mary lakához vezet. Kétszer kell fordulnom, mire találok egy szabad taxit, ám ekkor már egy tábla is a szemem sarkába ötlik.

A fekete hajú lány, aki tartja, csodás fekete egybe ruhában van, amiben már éppen kilátszik terhessége első nyomai. Hosszú, loknikba sütött haja kitakarja a nevemet tartalmazó utolsó betűket, de tudom, hogy engem keres. Teljesen biztos vagyok benne.

Bár még élőben sosem láttam, de Jason pont ilyennek írta le. Mosolygósnak, egy pozitív személyiségnek. Hihetetlen, hogy még a legrosszabb napokkor is ilyen varázslatos személyiség!

- Jackie! - kiállt barátságosan és megölel, ám érzem, hogy remeg. Biztos az utóbbi napokban ő is rengeteg sírt.

- Szia Mary. Hogy vagy? - jut eszembe az első értelmes kérdés, amivel beszélgetést tudok kezdeményezni a majdnem sógornőmmé avanzsált fiatal lánytól.

- Ne haragudj, hogy nem szóltam előre, de végül Zayn elment a virágokért, így kitudtam jönni érted a reptérre. Kérdésedre pedig a válasz... - itt már sokkal komorabban folytatja, ajkairól lehervad a mosoly és kezét a hasára simítja.

- Nagyon hiányzik. Mindenhol őt látom és hallom. Szerinted ez normális? - kérdezi komolyan, mire a séta közben én egyből megrántom a vállam.

- Ha nem is az... akkor mind a ketten bolondok vagyunk. De azt hiszem ez "csak" a hiánya - felelem szomorúan.

Egy hatalmas, fekete bmv mellett állunk meg, aminek a hátsó üléseire kerülnek a poggyászaim, én pedig az anyósülésen foglalok helyet. Mary gyakorlottan pattan be a volánhoz, beizzítja a motort és rögtön gázt ad.

- Meddig szabad még vezetned? - teszem fel a kérdést, mivel sem a terhesség, sem a vezetés kapcsán nincs semmilyen jártasságom. Viszont úgy néz ki, hogy ezzel sikerül egy kicsit megmosolyogtatnom.

- Amíg meg nem dagadok akkorára, hogy ne férjek be a kormányhoz - feleli csilingelő hanggal, orrnyergére pedig egy napszemüveget helyez. Angliához képest most igazán szép, napsütéses idő van itt.

- Értem - kuncogok fel én is.

00

 Meglepetés!

Nos, a tőlem megszokott módon ismét korábban hoztam nektek valamit a beígértnél. Tudjátok nagyon jól estek a pipák és az egy darab hozzászólás is amivel üzentetek nekem, ezért úgy gondoltam, hogy nem lenne fair megvárakoztatni Titeket annyira, ha már úgyis kész van az első 6 rész. Ezért ta-dam! Itt a prológus, ami remélem elnyeri a tetszéseteket. Nem is tartanálak titeket tovább fel, jó olvasást!

Ui. ha úgy gondoljátok írjatok véleményt nekem, vagy csak egyszerűen pipáljatok. Kérdéseim természetesen most is vannak: Mit gondoltok mi lesz Jackie lépése? Hogy jön majd a képbe Zayn? Zavar Jason ilyen korai elvesztése?

Kíváncsian várom válaszotokat! 

Pepa

Prológus
Keserű múltam…

- Uramatyám Jason! - a kezem álmélkodástól nyitott szám elé tapasztva tartom, és csak nézem a kezét. A kezét, amiben egy hatalmas ékkővel dísztett gyűrű pihen. Csillog-villog, biztos egy nagyobb vagyont hagyott az ékszerésznél, de - látva, ez egy cseppet sem hatja meg.

- Na? Tetszik? - tartja közelebb, hogy még jobban szemügyre vegyem a káprázatos tárgyat.

- Naná, hogy tetszik te lüke. Már csak akkor lennék boldogabb, ha az én ujjamra húznád fel - nevetem el magam viccelődve, mire ő összeráncolja vaskos szemöldökét.

- Bocs Jackie, de nem kérem meg a húgom kezét - vágja rá ő is kuncogva, mire egyet játékosan a karjába bokszolok, tetetős sértődöttséggel. 

Imádok vele viccelődni, szórakozni, vagy csak pusztán beszélgetni. Ő az én nagy testvérem, a védelmező bátyám, az egyetlen ember, akit még tartok valamire ebben az átkozott családban. Ezért is fog annyira hiányozni...

- Na és akkor most neked tényleg muszáj Bradfordba menned? - pördülök le utána a csigalépcsőn, miközben olyan fejet vágok, mintha sík hülye lennék és egy betűt sem tudnék a tervéből.

- Ezerszer megbeszéltük már... Mary ott él, muszáj oda mennem, ha már megkérem a kezét. Ez nem intézhető el skype-on, húgi - korhol le most ténylegesen.

- Jason, de ha „igent” mond? – kérdezem úgy, mintha ez lenne a lehetséges legrosszabb lehetőség. Mondjuk, számomra az is.

- Ezt most komolyan kérdezed? – akad ki minimálisan, miközben keze a kukorica konzerv kibontásával foglalatoskodik.

- Sajnálom. Nagyon szorítok neked és Marynek, de… komolyan itt akarsz hagyni velük? – kezem egyesen a tűzhely feletti kifeszített, hatalmas képre siklik, ami első látásra egy idilli családi pillanat tökéletes megörökítésének tűnik.

Első látásra.

Másodikra már kicsit erőltetettnek tűnhet.

Harmadikra pedig… nos, az ami. Egy drága köntösbe bújtatott, gondosan kivitelezett hazugság.  Egy hazugság, ami egy kedves, megértő és családcentrikus mintaanyát ábrázol, vörös ruhában, szőke konttyal. Egy erőskezű, ámbár érzőlelkületű, elszánt, öltönybe burkolódzott apát, a jobbján pedig minket. Az ikreket. Jasont, a bátyámat, aki pontosan öt és fél perccel korábban született, de ezen a képen akár az éretlenség, a kortalanság és a boldogság jelképe, mintaszobra is lehetne.

Nem úgy, mint én.

Nekem már ennél a fotó készítésénél is rohadtul elegem volt a hazugságok kreálásából. Csak ott ülök a képszélén, copfban fogva szőke hajam a bal vállamon pihen, az ajkaim egy komoly csíkban húzódnak vízszintesen. Komor, egyenesen kedvtelen vagyok, akár mint most.

- Ne bambulj el, Jackie. A vérszívók bármelyik percben hazaérhetnek. Inkább fussuk át a tervet még egyszer – lengeti meg tenyerét előttem, majd mikor újra ráfókuszálok, ismét a kukoricával kezd babrálni.

- Oké. Szóval holnap hajnalban indulok. Szerintük három napot Mikenál a kampuszon töltök. Mi lesz, ha kedden megkérdeznek a hollétem felől? – néz rám félszemmel.

- Azt mondom, hogy a professzor hívott félórája valami hülye konzultáció miatt.

- És?

- Sietsz, ahogy tudsz, de ne várjunk meg a vacsival.

- Másnap?

- Elhúzódott a konzultáció?!

- Tökéletes! – csapja össze elégedetten a kezét és egy nagy tál gőzölgő kására szórja a sárga kukoricaszemeket.

- De elég lesz neked ennyi idő? – aggódva faggatom, mivel akárhogy számolom ez csak öt nap. Ennyi idő alatt nem lehet megváltani a világot. Értelem ez alatt a leánykérés lebonyolítását és azt, hogy kellőképp megtévesszük a szüleinket.

- Elégnek kell lennie – zárja rövidre és a meleg ételt az asztalra teszi.

- Anyuék kinyírnak, ha megtudják, hogy egy bradfordi „prolit” akarsz elvenni – idézem az előbb említett személy szavajárásának egy remekét.

- Ne beszélj így Maryről, húgi. És amúgy is, ha haza hozom… tudom, hogy tetszeni fog nekik.

 *******

Egészen könnyűnek gondolom. Ezt. Mármint azt, hogy továbbra is azt csináljam, amit eddig. Hazudni azoknak az embereknek akikkel egy légtérben tartózkodok nap, mint nap. Esetenként egy teljesen 24 órában.

- Jackie szándékozol még a mai nap választ adni a kérdésünkre? – terel vissza gondolataim sokaságából anyám komoly, számon kérő hangja.

Ránézek, majd újra a vacsorámra. Csak a borsókat tologatom a tányér szélén, nincs túlzottan nagy étvágyam ma.

- Gondolom, hogy az egyetemen van… - hivatkozok már tizedik napja ugyanarra. Nem lesz ez így jó. Jason azt mondta, hogy ilyenkor már rég itthon lesz. Mégis mi történhetett?
Már a lehető összes variációt lepörgettem az agyamba, aminek okán ennyit késhet. Lerobbant a repülő, Mary nemet mondott és még győzködi, vagy csak pusztán nem akar hazajönni. Az utóbbit mondjuk meg is tudnom érteni.
De nem csinálhatom ezt magammal! Egyre stresszesebb leszek, ha folyton ezen agyalok...

- Nem vagyok éhes, a szobámba leszek! – pattanok fel idegesen a helyemről, dobom le az asztalra az ölemből felvett szalvétát és már az előbb említett helyiség felé veszem irányom, mikor anyám újra megszólal.

- Hatalmas bajban leszel ha megtudom, hogy falazol a bátyádnak, Jacqueline Evans – fenyeget meg, de ez egy kicsit sem tud meghatni.
Elérve a helyhez, ahol végre egyedül lehetek felszöknek belőlem kusza, ellentétes érzelmeim, amit a tudatlanságom szült. Ledobom magam az ágyra és a fal gondos tanulmányozásába kezdek, megpróbálva ezzel gondolataimat kevésbé pesszimista történéseken kibontakoztatni.
Ekkor csörög fel halkan a telefonom.
Egy SMS.

Feladó: Mary Ebot
Üzenet: Jackie? Baj van. Jason motorral utazott a reptérre mikor... Annyira sajnálom, de... Jacqueline, a bátyád meghalt. Ide kell jönnöd! Siess! 
Mary

Mi a fene történt?!

Drága Olvasóim!

Hahó, itt vagytok még? Megtudnám érteni ha a válasz nem lenne. Mert az a nagy igazság, hogy borzalmasan elhanyagoltalak Titeket és a blogot is, amit nagyon sajnálok, de mint itt, a korábbi posztomban leírtam, nyomós okom volt/van erre. De van egy jó hírem (ugye jó? :) ), szóval úgy néz ki, hogy ha minden igaz akkor középiskolai tanulmányaimmal két hét múlva végzek, ez pedig korlátlanabb és sokkal több szabadidőt ígér. --> Vagyis a blog ú. j. r. a. n. y. í. l. i. k! 

De lesznek, sőt van már most pár változás. Az igazság az, hogy a Dirty-nél kicsit elszaladt velem a ló. Első publikált irományomként próbáltam mindennek és mindenkinek megfelelni, így lassan már nem érzetem magaménak a történetet. Mielőtt feltennétek a kérdést, igen ez az én hibám, nem a Tietek. A túlságosan nagy megfelelési kényszerem okán és bizony a sok - sok időkiesés következtében csak olvastam a fejezeteket és nem jött a várva várt folytatási láz, ihlet. 

Viszont! Jackie és Zayn a nyáron sem fog pihenni, ugyanis történetük, különös érzelmi száluk/drámájuk új történeti köntös kap. Egyenlőre azonban erről nem szeretnélek Titeket kellőképpen informálni. (Tudom, gonosz vagyok! :D )

De csak azért is, hogy ne legyen túl unalmas a poszt.

drágáim, ezt itt egy kis inspiráció *-*

Amit viszont ígérek:

- élvezhetőbb háttér sztori

- mínusz one direction --> remélem ez nem szegi kedveteket

- sokkal több, karakteresebb szereplő

- egy teljesen új Jacqueline Evans (külsőre, belsőre)

- újabb veszélyes, beteges szerelmi szál ("Zackie")

Mi változik?

Konkrétan majdnem minden, de mégis annyi minden lesz ismerős. Az első fejezetek sem átírások, vagyis nem azt fogjátok olvasni, amit már korábban igen. 

Zayn marad aki, persze azt eddig sem lehetett pontosan tudni, hogy "mi"...

Jackie is marad, de a barna, karakán arc változik --> helyett szőke hullámok, kék szemek, rebellis viselkedés, trágár beszédmód, ámbár egy angyali küllem jellemzi majd leginkább. 

Gyász, várandóság, szerelem, sírás, fegyverek, drog, hazugság, becsapás, erőszak. Az én olvasmányaimban már ismert kifejezések. Mind maradnak!

Mit temessünk? 

Temessük a Dirty-t, bármilyen nehéz ezt mondanom. Tudjátok, én is imádtam, mindig csillogó szemekkel olvastam a kommenteket és minden egyes feliratkozónak külön-külön örültem. De ez már a múlt. Természetesen a Dirty fejezetei is fent maradnak az oldalon, azt is olvashatóan hagyom, de innentől én már csak is a Mr Keserű-re szeretnék fókuszálni, és ha tetszik az oldal kinézete, az eddig említett változások, vagy az eddigi leírások a blogon... akkor azt ajánlom (csak ajánlom) tegyétek ti is ezt. 

   - Annyit ígérhetek, hogy már most rengeteg munkám van a történetben, igyekszem sokkal profibban fogalmazni, hosszú fejezetekre levezetett cselekménysoraim vannak és már garanciára 3 előre legyártott fejezetet. 

Szőke, hol a Palvin? 

Szőke bizony, ártatlan arccal, bájos mosollyal. "Pepa menj a fenébe, megint jön a sablon sztori!!! Az ártatlan csaj, meg a motoros csávó..."

Csak semmi vész! Úgy ismertek engem, mint aki sablont gyárt? Igen? Ez fájt... Ha pedig nem, akkor köszönöm. Tudjátok... amióta nem írok egyre több blogot olvasok, nézek, imádom a kritikás blogokat, ahol remek tippeket lehet kapni karakteralkotást illetően. Nem egy cikkben láttam, olvastam, hogy egy ismert arc mellett (itt Zayn), micsoda felüdülés egy kevésbé ismert, nem minden második blogon megforduló arcocskába botlani. - thisz iz első érv.

A második pedig az, hogy egyszerűen imádom ezt a nőt, aki a fejlécnevű tákolmányomon van. Csodás, tehetséges, és gyönyörű, mindamellett nekem remek inspiráció. (+ nem látom minden második blogon, szóval olééé! :D ) 

Tehát... remélem nektek is tetszik. 

Mikor kezdünk?

Ez egyáltalán nem biztos még, változhat, de a prológus feltételének időpontja június 19-20-21 körül forog terveim szerint. 

Köszönöm kitartó figyelmeteket és azt, hogy áldoztatok időtökből annyit, hogy ezen a hosszú, unalmas borzadályon átrágtátok magatokat. (felmérés: aki végig olvasta nyomjon az "izgalmas" gombra, vagy/és kommenteljen nekem valamit, bármit! Szeretnék rólatok hallani, de semmi sem kötelező --> itt - ez sem változik - nincs diktatúra, sem követelgetés. :) )

Pepa