15. fejezet ~ Mosom kezeimet

- Hé, te remegsz! - állapítja meg a nyilvánvaló tényt Harry, miközben a szálloda bejáratához érkezünk meg. Sétálunk már egy ideje a hűvös levegőn, vagyis mióta a közeli kis tónál le nem raktuk Perrie kocsiját és dobtuk a víz mélyére a pisztolyt. Ugyanis szerinte ott lesz a legjobb helyen, plusz ha meg is találják majd, akkor sem lesznek rajta az ujjlenyomataim. Még most sem hiszem el, hogy ott hagytuk őt és Hope-ot is. De a mentők már biztos odaértek, nemde?!
- Tessék. - teríti vállamra zakóját, amiben két ujjammal kapaszkodok bele, továbbra is ügyelve arra, hogy a néma csendet ne szakítsam meg. Ő pedig tehetetlensége okán nadrágzsebébe bújtatja hatalmas mancsait, miközben egy pillanatra megáll. Haboz. Gondolom nem szándékozik feljönni velem Zayn-hez, aki már tuti mindenféle tévképzeteket szövöget arról, hogy hol és ki a fenével lehetek. De perpillanat ez érdekel a legkevésbé. Csalódtam Zayn-ben. Csalódtam ebben az elcseszett világba, meg úgy összességében mindenben.
- Tudunk beszélni? - hangja halkabb a szokottnál, ami kíváncsiságot ébreszt bennem. Apró bólintás közepette lépek visszább, miközben a zakó alá próbálom elrejteni a kivágott ruha miatt fedetlen testrészeimet.
- Csak azt szeretném mondani, hogy ami nálam történt... - látszik rajta, hogy ideges, és ez leginkább a tarkója vakargatásában mutatkozik meg. S bár az előbb azt a választ adtam neki, hogy benne vagyok a beszélgetésbe, most mégis úgy érzem, hogy képtelen vagyok megvitatni az aznap este történeteket egy ilyen eseménydús nap után. Sietősen kapom le magamról a férfiruhaanyagot, majd a kezébe nyújtom át azt, amit csak -ismét- habozva fogad el. 
- Jobb ha inkább most megyek, Harry. - adok hangot tervemnek, majd egy intéssel köszönök el, ami úgy tűnik neki nem elég. Sietősen kap karom után, amire annyira rászorít, hogy muszáj egy felszisszenéssel hangot adnom fájdalmamnak. Akaratosan, mégis teli érzésekkel ránt vissza és duzzadt ajkait erősen nyomra enyémekre. Úgy csókol, mint ahogy még más sose tette velem.
Kicsit sem figyel oda az én érzéseimre, az én jólétemre, pusztán csak azt a nagy szenvedélyt próbálja átadni, ami talán benne tombol. Levegőmet ajkaim alól teljesen elszívja, miközben orromat csak az erős mentaillata járja át. Fuldoklok csókja közben, mégis képtelen vagyok több okból is annak megszakítására. Egy árva könnycsepp csordul ki szememből, mikor végre enged és elemeli ajkait enyéimtől, de a közelsége még mindig bénítólag hat rám. Miközben szemeimből kipislogom a kezdetleges könnycseppeket, kezeim a mellkasára csúsznak és egy erős mozdulattal minél messzebb lököm el magamtól, hogy az iménti közelsége, közeledése mielőbb kitörlődjön emlékezetemből.
- Nem akarok beszélni veled, Harry. Nem akarom, hogy megcsókolj, hogy megérints, hogy a közelembe legyél, mi ebben olyan érthetetlen?! - borulok ki egy szempillantás alatt, majd mielőtt még megszólalhatna gyorsan sarkon fordulok és ott is hagyom a fenébe. Mégis utolsó mondatait nem tudom nem elengedni a fülem mellett.
- Máskor otthagylak a picsába, Jakie. Ezt megígérem! Ennyit rohadtul nem érsz nekem! -
Igen. Úgy néz ki, megint csak erre ment ki a játék részéről.

Kezem megremeg a kilincsen, és csak ennek a téves mozdulatnak köszönhetően szánom rá magam arra a lépésre, hogy végre benyissak lakosztályunk ajtaján. Zayn ideges lépteit már egy ideje figyelemmel kísérem, így nem lep meg, mikor a sötét szoba közepén látom toporogva. Kezében egy teli pohárral, amiben a sárgás szesz, csakis a lehető legjobb ír whisky lehet. Zakója már az ágy szélén pihen, míg fehér inge szedett-vedettül szétgombolva borítja be vállait, ezzel elfedve előlem tetoválással tarkított izmos karjait.
- Elmentél. Harry-vel. - hangja egy csepp érzelmet sem tartalmaz, átellenben szemeivel, amiben a harag és a féltékenység sárga fénye csillan fel. De nem félek Tőle. Minden más érzelmet sikerül, de ezt az egyet képtelen kiváltani belőlem...
- Tudom. - vetem le egy nagy sóhajjal megtűzdelve megviselt, jobb napokat is megélt magassarkúimat, majd lassan az ágy felé veszem az irányt vontatott lépésekkel.
Végignézve az óriási fekvőhelyen, kezem a hátam közepén helyezkedő cipzáráért kutat, teljes sikertelenséggel. Segítségemre a tigrisszemű fekete siet. Hátam mögé lépve hosszú ujjai végigsiklanak a fűző szegélyén, majd a cipzár hideg végével találkozva szépen, lassan húzza le az eszközt. Hangos sóhajommal jelzem a felszabadultságot, amit a rendesen befűzött anyag hiánya okoz, miközben belőle egy kis fölmordulás tör elő.
- Miért mentél el vele? - továbbra sem tágít mögülem, sőt. Karjai a csípőm köré fonódnak, miközben az én kezeim már az abroncs leszerelésén foglalatoskodnak.
- Nem akarok erről beszélni, Zayn. - nem akarom felhozni Perrie-t, az elrablást, a pisztolyt, Harry-t, de úgy összességében semmit nem akarok megvitatni vele perpillanat.
- Rendben van, de ha gondolod... - finom ajkai nyakamat érik, amire beleborzongok. Kis levegővételei és enyhén mentolos illata szorító, fuldoklóközelsége kiváltó pánikrohamot idéz elő nálam, aminek következtében a bennem felgyülemlő érzelmek és traumák okozta lelki őrlődések hirtelenjében kitörni készülnek. Szembefordulva vele, bújok ölelésébe, miközben orromat nyakszirtjébe fúrom, hogy nehogy észrevegye kibuggyanó könnyeim sokaságát.
- Hé, bébi semmi baj. Minden rendben, nem vagyok ideges, vagy ilyesmi. - biztosra veszem, hogy most igazat mond, hisz végre hangjában az érzelmek kivetülését vélem felfedezni. De igaza van. Minden rendben van, nem törhetek meg, most nem.
- Tudom. Minden oké. - tolom el lágyan magamtól, majd kezeimmel az arcomon keletkező hatalmas tócsa felitatásába kezdek, amivel csak azt érem el, hogy a füstös szemfestékem egy óriási fekete, pandasminkké avanzsál át. Gyorsan vetem le magamról a már nyitott fűzőt, majd kilépve az alsószoknyából és az abroncsból, egy fehérneműegyüttesben bújok be az ágy felém közelebb eső részébe. Követve a példámat, Zayn is felforgatja a szépen berendezett ágyat, lomhán dobálja szét a hatalmas -és roppan felesleges- díszpárnákat, majd a takaró alatt, hideg kezei a csípőmnél fogva húznak magához közelebb. Bugyim szegélye izmos hasfalát éri, miközben ujjai a köldököm felett kulcsolódnak össze. Hatalmasat szippantok enyhe mentaillatával átitatott illatanyagából, ami most már ismét jóérzéseket kezd belőlem kiváltani.
- Bántott téged? - dörmögő, álomittas hangja zökkent ki hosszas gondolatmeneteimből. Válaszomon egy ideig eltöprengek, hisz mi számít bántalmazásnak?! Mert nem, most nem ejtett rajtam hosszú ideig marandó, fizikai sérüléseket, viszont a szívemet ismételten sikerült nagyon csúnyán elintéznie tetteivel.
- Nem. - ő nem. Végül is Perrie volt az, aki majdnem elbánt velem, de végén mégis ő járt pórul. Vagyis inkább, ha úgy nézzük akkor mind a ketten. Hisz én most a pszichés terheket tudhatom a magaménak.
- De ha tudni akarod, az este folyamán sem nőtte ki magát a kedvencemmé. - próbálok valami sokkal nagyobb nyugattóhatással rendelkező választ adni számára. S úgy tűnik ez sikerül is.
- Helyes, mert azt a címet én szeretném birtokolni! - emelkedik egy kicsit meg, és csókol a könnyek áztatta puha arcomba. Kijelentése mosolyt csal az ajkaimra, de boldogságról nem beszélhetünk esetemben.Fáradt vagyok, törött és megviselt. Kicsit sem boldog.
- Jó éjt, Zayn. - zárom le végül hosszasra elnyúlt beszélgetésünket azzal, hogy elhúzódva tőle fúrom arcomat a hatalmas párnámba, miközben kezeim, ha lehet még jobban - a nyakaimig - felhúzzák a takarót, ezzel elfedve hiányosan felöltöztettet testemet. Ami még mindig remeg, köszönhetően a mai nap történéseinek.

Drága Olvasóim!
Új rész! Egész gyorsan, mi?  Nos igen, most kicsit ráturbóztam, nem tudom miért, mert a tételek írásával is jó lenne ilyen sebességen haladni, de sajnos az valamiért nem megy... (talán azért sem, mert tudom, hogy ez idén még nem élesbe megy :D ) Na de nem fecsegek össze-vissza itt. Remélem mindenkinek tetszett a fejezet (Zakie *-*), és bár nem lett szuper eseménydús és extra izgalmas, azért talán sikerült valamennyiteket megnyernem ezzel a kis szösszenettel is. Ha tetszett pipáljatok, kommenteljetek és iratkozzatok fel, ugyanis a véleménynyilvánítás összes fajtája számomra nagyon nagy plusz, és erőt adó tényező. Köszöntem a figyelmet, további csodás napot nektek!
Puszil és Ölel mindenkit;
~pepa
ui: A Venice-n vasárnap rész, ha érdekel valakit! :) 

14. fejezet ~ Én lőttem!


A fejem hasogat, miközben szaglójárataimban még mindig érzem a szerves anyag maradékait. Belém ivódott az az illat amivel másodpercek alatt altattak el, és a tudat miatt most már a hányinger is gyötör. A kocsi nagyokat huppan, amiből csak arra tudok következtetni, hogy már rég nem a burkolt betonutakon járhatunk. A bemelegedett motor -gazdájához hűen- gyorsan szállít minket oda, ahova kell. Valószínűleg a kocsiban ülők -rajtam kívül- mindegyike tudja, hogy hova is tartunk. 
- Még mindig nem hiszem el, hogy ezt tetted, Perrie. - simít végig állán Harry, amit a visszapillantóból láthatok meg. Majd ő is az eszközre emeli nagy zöld szemeit, így ébrenlétemet biztosra veszem, hogy kifigyeli. Íriszei egy pillanatra az enyémbe fúródnak, s már várom, hogy felnevessen és hátraforduljon. Kiröhögjön, majd mocskosul az állkapcsomért nyúljon és úgy csókoljon meg, olyan durván, mint ahogy nem olyan rég tette. De nem teszi, továbbra is csöndben ül. Ajkai mégis cérnavastagságúra feszülnek, mikor a volánnál ülő vékony hangú, festett szőke szólal fel.
- Na mi van, felkelt? - emeli egy pillanatra ő is szemeit a visszapillantóra, mire Harry sietősen kapja el onnan övéit. Én pedig a lehető legmélyebbre próbálok elbújni az ülés huzatában, szorosra csukott pillákkal. Idegszálaim tetőfokára hágnak, mikor Perrie egyenletes légzését érzem meg a fülembe. Orra pedig -biztosra veszem- hogy szinte már az arcélemet súrolja. Mondjuk nem értem, hogy akkor így hogyan is lehet vezetni...
- Perrie az utat nézd! A csajt úgy kiütötted a szerrel, hogy szerintem még az estét is végig szunyálja. - ezt nem értem. Én biztosra veszem, hogy az előbb meglátta Harry, ahogy őket figyeltem. Sőt.. a tekintetünk találkozott is egy pillanatra. Akkor meg miért fedez?
- Alig adtam neki... - kontráz rá, de azért a hangokból ítélve mégis "szót fogad" és újra az útnak szenteli figyelmét. 

(***)

Még vagy félóráig, gyötrelmesen rázkódós kocsizás lett előírva, ami mindenki számára csöndben telik el. Én továbbra is az elkábult kislány szerepében tetszelgek, miközben tekintetemet nem tudom az ablakon kileskelődő Harry-ről levenni. Vörös kendője, amit a fején tekert körben, csodálatos megvilágítást kap az utcán felkapcsolt közvilágításnak köszönhetően, miközben az alatta rakoncátlankodó kis hajtincsek össze-vissza, kissé csapzottan söpörik válla szélét. Dús, vastag alsó ajkába lőtt fémkarikáját szippantja fogai közé, és idegesen a rágcsálgatásába kezd, miközben szemei gondterheltségtől átitatottak. Valószínűleg tart valamitől, esetleg valakitől, bár kétlem, hogy pont Perrie lenne aggodalma oka. Csak remélni tudom, hogy Zayn-től tart, hisz akkor talán a szabadulásomra van egy kis esély. A kocsi motorjának leállítása zökkent ki elmélkedésemből, és az ajtónyílásokkal egy ütemben hunyom le ismételten szemeimet.
- H. te szedd ki a csajt! - biztosra veszem, hogy kicsit sem díjazza a göndörke az utasítgatást, mégis teszi, amit kell neki. A karomra fogva ránt fel, és kap kezeibe úgy, mintha csak egy tollpihe lennék. Gyors léptekkel indul a hideg és nyirkosan sötétnek nevezhető éjszakában egy fehérre mázolt ház ajtaja felé.
- Utállak. - morzsolom ki ajkaim közül ezt a egyetlen egy szót, amire ő csak felhorkan. 
- Majd nézzük meg, hogy akkor mennyire fogsz utálni, mikor kimenekítelek innen, ettől a pszichoribanctól. - ajkait fülemhez emeli, majd mikor mondatát lezárja a vállamba csókol. Ez pedig egyszerre tölt el undorral, és értetlenséggel is.
- Harold, hozzad már! - kiállt ki az ajtóból Perrie, miközben a kezében bömbölő Hope nem ad alább nagy hangerejű koncertjéből. Harry egy apró szitokszóval részesíti a türelmetlen anyukát, majd azért lépteit felgyorsítja. Talán azért is, mert érezheti, hallhatja mennyire didergek. Amint átlépjük a küszöböt pilláim ismét lecsukódnak, s a levegővételeim szabályozásába kezdek. Hideg, bőrborítású tárgyra fektet Harry, majd távolodó alakját előttem Perrie jelenléte váltja fel.
- Ébresztő Csipkerózsika! - erős fénytömeg zúdul arcomba, melynek következében képtelen vagyok felnyitni szemeimet. 
- Megvakítod. - hangoztatja ki Harold a nyilvánvalót, teljesen nyugodt, érzelemmentes hangon. Kezeim -jelezvén, hogy ébren vagyok- apó kapálódzásba kezdenek, mire a fénytömeg megszűnik látójáratom elől. 
- Jó reggelt! - üdvözöl jókedvűen Perrie, miközben kezeit gyorsan összecsapja, mintha valami csodás dolog ment volna az imént itt végbe. Hangomat és egész lényemet próbálom a lehető legkómásabbra és értetlenebbre venni, olyanra, hogy még véletlenül se buktassam le magamat. 
- Mit akarsz tőlem, Perrie? - túrok lassan hajamba, miközben pislogok párat, ezzel azt mutatva, mintha látásomat csak most akarnám teljesen kiélesíteni.
- Semmit. Mármint csak beszélgetni, csupa csajos dologról. A ruhákról, cipőkről, Zayn-ről, és mondjuk arról, hogy mi a faszért keveredtél te bele ebbe az egészbe?! - a kezében heverő revolvert megpillantván egy nagyobb nyeléssel próbálom félelmemet alább adni. Teljesen sikertelenül. Szemeimet végigfuttatom a kicsi szobán, majd kéken csillogó íriszeim megpihennek Harry velem szemben ülő alakján. Ő csak nyugodtan, összekulcsolt ujjakkal nézi a történéseket. Azt hiszem kíváncsi, ezt talán ő is hallani akarja.
- Én... nem tudom. - és most nem hazudok, mert tényleg egyetlen okot sem tudok arra, hogy vajon miért, és hogyan is keveredtem bele ebbe az egészbe. Pusztán azt tudom, hogy Zayn jelenléte, a közelsége vonzz engem ennyire, aminek köszönhetően kerülök mostanában ilyen helyzetekbe. Perrie kezében a pisztoly kör körözni kezd, gondolom azért mert a válaszom nem túl megnyerő számára.
- Perrie tedd le a fegyvert, mielőtt valami baromságot csinálsz. - Harry továbbra is halál nyugodtan kéri fel a szőkeséget, miközben kényelmesen a fotel háttámlájának dől.
- Styles kezdesz az idegeimre menni. Pusztán csak annyit kértem, hogy segíts nekem elhozni a csajt. Most már leléphetsz. - sziszegi az idegességtől túlfőtt szőke, miközben tekintetemet bizakodva Harold felé kapom. Nemlegesen rázza a fejét egy kis mosoly keretében, ami talán a javamnak szól.  
A hosszú hangtalanságot Hope ismét feltörő sírása szakítja meg. Gondolom éhes szegény, vagy csak szimplán az anyját hiányolhatja, aki pechemre most minden figyelmét nekem szenteli.
- Nézd meg a kicsit. - adja ki az utasítást Harold-nak, aki most ismét nemlegesen kezd a fejrázásba. 
- A Te gyereked, nézd meg te. - szögezi le, mire az előttem ülő egy szemforgatás közepette áll fel, és indul el a másik szobából érkező hangforrás felé. Amint a nő távolodó alakja eltűnik, úgy emelem tekintetem Harry felé. Reménykedve, bizakodva, segítséget kérve.
- Még nem most. - tátogja, miközben pisztolytáskájából óvatosan szabadítja ki fegyverét és csúsztatja felém. Ódzkodva ugrok visszább, mivel nem értem szándékát, mire ő még közelebb tolja azt elém. 
- Nem kell lelőnöd, pusztán szegezd rá a fegyvert. - suttogásra fogja, miközben szemei az enyém és az ajtó közt kezdnek meg nem szűnő vándorlásba. Kedvtelenül markolok a fegyer nyelére és rejtem el a fekete eszközt szoknyám egy alsóbb rétege alá, majd ujjaim a ruhám tetején simítanak szét. Perrie gyorsan tér vissza, kezében a kicsivel, ami elbizonytalanít. De ahogy látom nem csak engem, hanem a szobában helyet foglaló göndört is. Heves kapálódzásba kezd a fejével, amit egy kicsit zokon veszek. Hisz nem vagyok én hülye. Eleve nem akarok rálőni Perrie-re, de úgy meg mégannyira sem, hogy nála van Zayn gyereke.
- Remélem nem baj, ha becsatlakozik ez a kis hercegnő is a beszélgetésünkbe. - csókolja arcon a most már nyugodtan körülkémlelő kislányt, melynek köszönhetően a pirospozsgás pofira egy jó adag rúzsfolt kerül. Így ül vissza a heverőre, velem szembe, ölében a csecsemővel.
- Szóval nem tudod... ez érdekes. De azt gondolom tudod, hogy ki Kay. Hisz az ő nevén vagy a szállodába bejelentve... - úgy csinál mintha hangosan gondolkodna, miközben a kis, szőke babatincseket simogatja.
- Az azért, mert... - kezdek magyarázkodásba, fogalmam sincsen miért. Semmi okom sincs arra, hogy épp neki rójam fel mit és miért tettem.
- Tudom, mert Zayn azt mondta tegyél így. Hogy ne derüljön ki, hogy kiskorú vagy, hogy a szüleidtől menekültél el, és hogy azok meg már nyomoztatnak is utánad. - sorol olyan érveket, amikről még életemben nem hallottam. Na jó, csak egy ilyen van, de ennek híre nagyon is meglep!
- Hisz nem hiányzik az neki, ha a rendőrség megint rászáll. Tudod az üzletnek nem kedvez. - fogalmam sincs milyen üzletről beszél, valamint arról sem tudtam eddig, hogy a szüleim nyomoznak utánam. De így viszont az is érthető, hogy miért pont haza akart vinni Zayn azon a bizonyos estén. Nem az én biztonságomat akarta. Hanem a sajátját. És ez a tudat egy kicsit elszomorít...
- Szegény, pici Jakie. Te ezt nem is tudtad?! Hát igen, ilyen a mi Zayn-ünk. Jóformán senki nem érdekli önmagán kívül... - kacag fel Perrie, de érzem nevetésében a megbántottságot is. Most igazat mond, hisz nehezére esik mindezt megvitatni velem.
- Milyen ügyei vannak? Amikről nem tudhat a rendőrség... - kérdem elhalkítva a hangom, miközben ujjaim a tüllös anyag alatt megérzik hideg fegyver helyét. De elővenni még nem merem. Legszívesebben most elrohannék innen, mindent magam mögött hagyva. 
- Azt én nem mondhatom el drágám, de elégedj meg annyival, hogy nem az a tipikus jóvágású, unalmas könyvelő forma. - pattan fel hirtelen a helyéről és Harry irányába sétál. Hope-ot, a még mindig ülő férfi ölébe csücsülteti, majd a kezébe véve ismét kis pisztolyát közelít felém.
- De ezen neked most már igazán nincs miért aggódnod. - értesít, majd ujját a ravaszra helyezi. Csuklója egy pillanatra megremeg, amit én ki is használok. Gyors reflexeimnek köszönhetően pattanok fel, kapok a fegyvercső felé, és próbálom a hasam irányából mielőbb elfordítani azt.  Perrie ujjai ekkor haboznak -az elsülést illetően-, elemelkednek a ravasztól, miközben vállaival engem próbál arrébb lökdösni. Fogalmam sincs mit csinálhat Harold, hisz a látóteremből most teljesen kivan szorítva, csak Perrie-re és a dulakodásunkra figyelek. Csontos vállai erősen löknek oldalamba, miközben ujjaimat az övéivel próbálja lehámozni a fegyverről. Én továbbra is jobbomat a csövön tartom, ami most már kettőnk közt helyezkedik irányát tekintve. Bal kezem a ravasz helyét keresve kutakodik lentebb, mikor a elsülés erős hangjára leszek figyelmes, s ösztönösen tolom minél messzebb magamtól a forró csövet.
Miután a porfelhő kezd eltünedezni, dobom el magamtól a tárgyat és tapogatom végig hasamat, vállaimat, csípőmet és mellkasomat is. Érintetlen vagyok, de kezemet mégis vér fedi. Tekintetemet Perrie felé emelem, akiben a szavak elvesztek félúton. Kasmír felsőjén pedig egy óriási véres luk helyezkedik, amiből továbbra is kifelé szivárog a friss, meleg nedv. Térdei gyorsan csuklanak össze és dideregve rogy le a padlóra, összegörnyedve, magzatpózba.  Az én szemeimbe pedig könnyek szöknek, miközben én is a földre guggolok.
- A picsába, a picsába, a picsába! - nyögök fel és most már az én hangos sírásom Hope erős jajgató bömbölésével vegyül el a szobába. Harry, kezében a kicsivel közelít felém, miközben én a meg nem szűnő vérzést próbálom kezeimmel elállítani. Sikertelenül.
- Harry hívd a mentőket! - nyögök fel, miközben vértől átitatott kezeimmel törlöm le gyorsan végigcsurgó könnyeimet arcomról. Szememet Perrie sós vére kezdi csípni.
- Te megőrültél?! Mond csak Jakie, te azt szeretnéd, hogy lecsukjanak? Amúgy is... ha nem teszed meg, akkor ő öl meg téged. - keze a vállam simul, amit gyorsan le is rázok onnan, gusztustalan stílusban  megfogalmazott mondatai hallatán.
- Nem hagyom, hogy elvérezzen. Hívd azt a kibaszott mentőt! - sziszegem, miközben Perrie szemeit nehezen, de lecsukja.
- Jó, jó. De amint lediktáltam a címet lelépünk. - egyez bele, majd kezembe adva a kicsit nyúl telefonjáért. És bármennyire is nehezemre esik, de tudom, hogy engednem kell szavainak. Mivel nem akarok a sitten kikötni...

Drága Olvasók!
Bevallom, előbb akartam ezt a részt feltenni, de valahogy sosem volt sem ihletem, sem időm arra, hogy megírjam. Most viszont végre a fejemben is nagyjából összeállt a kép a szálról, amit a következő fejezetekben felakarok nektek majd vázolni. Na de nem is járatom tovább a számat itt. Jó olvasást a részhez és kommentelni, pipálni, valamint feliratkozni továbbra is ér! :)
Puszil, és Ölel mindenkit;
~pepa

New story *-*

Sziasztok kedves Olvasók!
Először is ezer bocsánat, amiért még nem válaszoltam az előző részhez érkezett kommentekre, amiket amúgy nagyon köszönök, mindig jó őket olvasni! :) De.. és itt jön a de, amiért megírtam ma ide, az oldalra ezt a kis szösszenetet az az, hogy álmodtam, de gondolom az nem olyan meglepő :DD A lényeg az, hogy olyat álmodtam, amit szerintem megéri papírra vetni és ezzel egyetemben egy teljesen új írásstílust kipróbálni. Nem tudom, hogy állom majd meg a helyem, és bevallom jelenleg is a kíváncsiság és a félelem furcsa egyvelege van bennem... viszont úgy érzem még egy blog üzemelésére még van erőm. Szóval akit érdekel egy teljesen új sztory tőlem, új kivitelezésben, új külsővel az mindenképpen látogasson el IDE.
Köszönöm a figyelmeteket és további szép napot. 
Puszil és Ölel mindenkit;
~pepa

13. fejezet ~ Akár egy királylány...

- Gyönyörű vagy! - söpör ki lomhán egy apró tincset elaludt arcomból, miközben érezni lehet mozdulatain, hogy még Ő is fáradt. Hangos nyögés hagyja el ajkaimat, miközben orromat a samponja szagától átitatott párnában fúrom bele, az így képzett hangok pedig hangszálaimat elhagyva egészen más színt kölcsönöznek megszólalásom csendesebb zajának. 
- Ne hazudj, Zayn. Nem értesz hozzá! -  suttogom a huzatba, miközben hatalmas karjai ismét a takaróba bújtatott csípőmre siklanak, és lágyan húznak ölébe. Pusztán dacból álok ellen, hogy lapockáim újból erős és izmos mellkasával találkozzon.
- Szerintem pedig Te tudod a legjobban, hogy milyen jól is tudok emberek elől eltitkolni valamit. Mondjuk az 'állítólagos' tehetségemet valamiben. - nem nagyon értem, hogy miért kell a titkolózást, a hazugsággal egy mércén említeni, mégsem szólalok fel a bennem rejlő kérdésekre választ keresvén. Vékony csíkú, hideg ajkai vöröslően izzó cimpámhoz érnek, aminek köszönhetően szemhéjaim felpattannak. Sajnos, vagy talán nem sajnos, de azóta a csók óta a benne lezajló dolgok nem, hogy csillapodtak volna, hanem... egyre csak nőttek. Ezért is olyan néha -ha magamon érzem- mintha egy jól időzített villám áldozatául esnék akárhányszor csak a teste melege érintkezik az enyémmel.
- Ébresztő már királylány, mert ma bálba viszlek! - ujjai -mondata kiejtése közben- játékosan körözgetnek állkapcsomon, aminek köszönhetően enyhén cserepesre aludt ajkaim felfele görbülnek. Pedig kijelentése hallatán legszívesebben a lehető legértetlenebb ábrázatomat venném elő.
- Hogy hova? - tátogom, miközben fürge kezei már az almácskáimat érik, így fojtva belém a szavakat. Aranybarna íriszei felderítő hadjáratra indulva állapodnak meg hosszas kutatás után a kanapé karfáján, amin egy eldöntött díszdoboz pihen. Vörös, mint a rubin és a papíranyagának köszönhetően úgy csillog az erős reggeli napsütésben, mint a legszebb csillag fent az égben, a hold mellett.
- Azt majd megtudod, de előbb ezt nézd meg. - hatalmas recsegés és ropogás közepette kel ki az ágyból, és a földön végzett fekete boxert magára kapva nyúl karomért, hogy engem is felsegítsen. De csak ülőpózba, mivel legszívesebben egész nap ki sem másznék innen. Kómás, jelenleg még nem túl stabil léptekkel indul a dobozért ráérősen, miközben sötét, elaludt hajába túr. Felemelve a tárgyat, és a közben karjára akasztott pólót, lépdel visszafele az ágyba, majd szorosan mellém le is ül.
- Remélem tetszeni fog. Én választottam. - rakja ölembe, én pedig nem tudom megállni, hogy ne homlokomra felcsúszott szemöldökkel mérjem végig bizakodó tekintetét. Kezeim a doboz kellemes tapintású szalagjára csúsznak, miközben szempárom nem tud elszakadni izgalommal átitatott Övéitől. Miért stresszel rá ennyire erre? 
- Zayn, ez... - mérem végig a kék és fehér árnyalatokkal átitatott fodros és tüllös keringőruhát, amin még egy-két csillámos kövecske is elvétve található. Nem találom a szavakat, több okból is...
- Gyönyörű, pont mint te! - jegyzi meg egy kurta mosoly keretében, miközben az Ő ujjai is végigszántanak az anyag egy kibuggyanórészén.
- Nem. Ez kicsit sem olyan, mint én vagyok. - horkanok fel és gyorsan le is zárom a dobozt, hogy a diszkógömb szettől mielőbb megkíméljem a látásom.
- Ne érts félre, mert a ruha gyönyörű, csak épp... hozzám nem illenek az ilyen típusú darabok. - nem is értem miért magyarázkodok feleslegesen, mikor valószínűleg az arcomra minden le van írva. Normális kislányok = szeretik a királylányos ruhákat, Jaqueline Evans = kicsit sem az ő világa. 
- Értem. De akkor mondd csak mibe akarsz engem elkísérni? - hangjában tisztán érződik a csalódottság, mégis a saját magam és az igazam érdekében megpróbálok emellett elsiklani.
- Nem tudom. Mármint... még azt sem tudom, hogy hova és miért megyünk... - gondolkodom hangosan, miközben kezem ismét a fényes fedelű doboztetőn barangol el.
- Munkaügyben. - zárja rövidre a témát, miközben feketére lakozott ujjaimat nézegeti a vörös háttéren.
- Ez így nem elég, Zayn. - rázom hevesen a fejem, mire nagyot nyögve áll fel ismét az ágyról.
- Nézd, lesz ott pár besavanyodott, pénzes pasas, aki megtáncoltatna egy-két csinos lányt. Csak táncoltatna. - szögezi le ismételten, mikor tekintetem elködösödik.
- Nekem muszáj elmennem, de azt szeretném, ha végig ott lennél velem. - bújtatja át fejét pólóján, egy időben kérése hangoztatása közben. Így a kidolgozott hasa látványától... kicsit sem lehet azt mondani, hogy nem érzem magam befolyásoltan.

(***)

- Legutoljára ilyet a szalagavatómon hordtam. - jegyzem meg egy kicsit bosszankodva, miközben kezeimmel arra törekszem, hogy a szívecskekivágású dekoltázsrész kevesebbet mutasson a kelleténél. Miután Zayn nagy nehezen rávett, hogy igent mondjak erre az egészre, Eleanor és a többi lányra bízott valami iszonyat átlátszó csinált indokkal egyetemeben. A dolog ellen nem is ellenkeztem, egészen addig míg a készülődés egy hasütős percében Perrie meg nem jelent Hope-al a kezében. 
- Ő miért van itt? - suttogva kérdem Eleanor-tól, miközben a lány fehér mancsa mohón simít végig rózsaszín, vattapamacsok állagát megszégyenítő tüll ruháján. Gyönyörű, és ezt ő is nagyon jól tudja magáról. 
- Teljesen biztosan nem tudom, de elvileg Perrie is kiveszi a részét a társulásból, ami Louis, Zayn és a többi fiú közt kialakult. Azt hiszem Louis úgy mesélte, hogy ez egész azzal kezdődött, hogy az elején lányokat kerestek, khmm... bizonyos szolgáltatások miatt. Aztán Perrie kijátszotta Zayn szívét, aki pedig még Josh-nál is nagyobb szövetségesre tett szert benne. - hadarja el a mellettem álló barna loknis, miközben tökéletes mosolyát megvillantva integet és köszön az előttünk elhaladóknak.
- Joshua-nál?! - úgy érzem magam, mint egy papagáj, de muszáj elismételnem a hallott nevet, hogy megbizonyosodjak arról, tényleg róla van-e szó. Erre pedig csak egy fürge bólintást kapok válaszul.
- El, te jártál már ilyen rendezvényeken? - torkomban hatalmas gombóc gyúródik össze, miközben felteszem nagyon halkan kérdésemet. Izgulok és ezzel egy időben félek is, mivel tudom jól, hogy itt lesz, sőt lehet már itt is van egy-két olyan személy, akiknek a jelenléte érthető okokból ilyen érzelmi tölteteket vált ki belőlem. 
- Persze. Egyik pozitívuma, hogy Louis-szal vagyok, az ez! - kacsint rám, de ezzel kicsit sem nyugtat meg. Sőt...
- Én inkább megkeresem Zayn-t. - súgom jobbjára, majd elindulván a vékony kis kéz gyengéden, bizonytalanul visszaránt.
- Ez nem túl jó ötlet, Jakie... - tekintete gyorsan változik meg és szavai is csak úgy hebegő-habogóra fogják. Két szememet keresi, amiben biztos, hogy csak percek kérdése és megtalálja az értetlenséget, valamint az összezavartságot.Ugyanakkor az elszántságot is.
- Nem érdekel. Vele akarok lenni és nem olyanokkal, akiket szinte még csak nem is ismerek. - sziszegem, miközben dühtől égető tekintetem a karomra siklik, ott ahol visszatart. Ezt látván pedig gyorsan elkapja a szépen manikűrözött mancsát. Elmormolok egy halk köszönöm-öt, ám a 180 fokos fordulásom után sem jutok sokkal közelebb a táncparkett szélétől való távolodáshoz. Erős, szürke szmokingos mellkasba ütközvén, nem tudom figyelmen kívül hagyni kis névtáblácskát sem ami a szíve fölött van kitűzve. Felnézve tökéletesen belőtt, barna hajára és kajánul ragyogó kék íriszeibe, a bennem rejlő idegesség lassan már a felszínre kitörő nagyságokra hág.
- Menjünk táncolni. - jelenti ki nemes egyszerűséggel, majd hevesen nemet bólogató fejrázásomra nem reagál semmit. Úgy tűnik sértetlen egója könnyedén továbbsiklik a visszautasításon. Balja erősen kapaszkodik a felkaromba, mindezt úgy intézvén rángat a parkettre, hogy senkinek ne tűnjön fel a tudat, hogy nem önszántamból társulok a zenére lépkedő párosokhoz. Felszisszenek, amikor szorításán enged, és az így megsajdult erek ismét a vérkeringésében ki tudják venni részüket. Kezei gyakorlottan kapnak csípőm, illetve az én egyik csuklóm felé, majd felhelyezve azt vállára, von közelebb magához. Már amennyire azt az abroncsos ruhám engedi. Komoly tekintete csak egy pillanatra vonzza szememet az ő mélykékjeibe, mivel a kis arany névtáblán levő írás sokkal jobban felkelti érdeklődésem.
- Mr. A.J. Malik. - olvasom fel halkan az ott írtakat, mire egy kis horkanás tör fel cérnavastagságúra összeszorított ajkai alól.
- Tudod, a te kicsi szádból a Joshua sokkal jobban hangzik. - engedi el gyorsan csípőmet és pörget meg lágyan, mikor a zene egy ütemesebb dallama játszódik le. A gyors visszarántás pedig kezdetleges szédültséget idéz elő nálam.
- Nem értem. - mormolom még mindig a tárgyat nézve, hátha azóta betűi megváltoztak és egy teljesen más nevet adnak ki. Mondjuk csak egy szimpla Joshua-t.
- Nem?! Pedig azt hittem, hogy Hope után most már tényleg beavat... - megjátszó meglepettsége nagyon műre és groteszkre sikerül, amin nem tudok se nevetni, se megijedni.
- Nem baj. Majd akkor megteszem ezt én. - ránt magához egészen közel, így izzadt tenyereim mellkasának csapodnak, hallójáratomat pedig enyhén rekedtes hangja lepi el. 
- Az öcséd? - kérdem habozás nélkül a fejemben elsőként kialakuló rokoni szálat.
- A féltestvérem. Három évvel utánam jött. Akkor már apám két és fél éve csalta anyámat, majd otthagyott minket a szarban, mikor a féllatin, fiatal szobalányt felcsinálta. Zaynie-t 16 évesen láttam először, amikor ő még csak 13 volt. Apám az időzítések mestere volt, így csak akkor állított be vele, mikor anyám betegsége súlyosbodott, aki persze így sehova nem tudta a gyökeret elküldeni, sem a kicsi fiát... - reked meg hangja, de két sasszé után ismét folytatja, mikor a keringődal a tetőpontjához ér el.
- Anyám temetése után a szobalányt is hazahozta, de már vele sem volt olyan jó a viszonya, mint anno. Asszem újabb friss húsra vágyott, ha érted mire célzok. - megvető felhorkanását egy nevetéssel álcázza, majdnem teljesen sikeresen, én mégis észre veszem. 
- Aztán a vérbaj, vagy az isten tudja mi, őt is elkapta és ágynak dőlt. Utána már csak a végrendeletével sikerült ismét kiborítania. - szemöldököm homlokomra szalad -ma már sokadjára-, amit valószínűleg észre is vesz és gyorsan enged erős tartásán, hihetetlensége jeleként pedig szemeivel köröz, nem is egyet. 
- Ne mond, hogy még azt sem tud, hogy tett szert minderre? A szállodára? - csípőmet eddig komolyan tartó kezét vállán pihenő csuklómra szorítja, és így rángat ki a tánctér közepéről, miközben szemeim kutakodnak a minket vizslatók keresése felől. De úgy tűnik a teremben mindenkinek van jobb dolga, mint erre figyelni és esetleg megakadályozni, hogy Josh oda vigyen ahova akar. Még Eleanor is lefoglalt tekintettel, nagyokat gesztikulálva beszélget Holly-val, aki csak kuncog barátnője megmozdulásin.
Előttünk csak ajtók nyílnak és az érzés olyan, mintha szembeúsznánk az árral. Fényes folyosókból elhaladva végül a sötét éjszakában kötünk ki, ami kicsit sem fog el kellemes érzelmekkel.
- Egy kis rohadék az öcskös, pont mint az apja! - engedi el kezem hosszú idő után és egy az útszélén álló műanyag kukába rúg. Én pedig összerezzenek, mikor az nagy hangok közepette a hideg és nedves betonnal találkozik. 
- Josh. - kezdem a nevén szólításával, de utána megtorpanok. Mégis mi a fenét mondjak?!
- A nevem Aaron Joshua Malik, az apám után kapva. Mégis a... jóformán kiírt a végrendeletéből csakhogy a latin kalandja ne vészen el. - dörzsöli állát, de a nyugalmát így sem találja.
- De te is örököltél valamit, nem? - kérdem halkabban egy nagyot nyelve, hogy elpalástoljam hangom enyhe remegését. 
- Persze. Annyit, hogy betársuljak ebbe a szarba itt. - emeli kezét az épületre, mégis kiérződik hangján, hogy a bentlakókra érti mindezt. Vagyis inkább csak Zayn-re, Louis-ra, Liam-re, Niall-re és Harry-re.
- Vagy lemondok a nyúlfarknyi részesedésemről, vagy elvállalom, hogy vigyázok a kicsi Zayn seggére. - hangja épp oly' karakán és erős, mint aznap, mikor beállított Zayn házába és sikerült teljes tanúbizonyságot adni nekem arról, hogy bizony ő lehet a góré és a fekete csak egy srác, aki rosszkor van, rossz helyen. Hát tévedtem, piszkosul nagyot!
- Most pedig húzz csak szépen vissza az öcsköshöz és beszéljétek át ezt az egészet. Mert ha elvileg fontos vagy neki, akkor most már illene tényleg mindenbe beavatnia. - keze az ajtóra mutat, miközben bőrén nagy erek kanyarulatai tűnnek elő. Ajkamba harapva bólintok egyet és futáshoz hasonló gyorsaságot felvéve indulok vissza a lányok körébe, de már a táv felénél kifogyva, lihegve roggyan összébb a két térdem. Hevesen zakatoló szívemre tudom mi a legjobb gyógyír, de félek azt itt nem találom meg. A magány. Mégis bizakodva nyitom fel a női mosdó ajtaját és bekémlelve megnyugtat a tudat, hogy csak egy hölgy áll a tükör előtt. Végigmér, majd egy kis kacér mosoly keretében tér vissza szemsminkje megigazításához. Miután végez, ismét rám les, majd sietősen hagyja el a kicsi teret.
Két kezemmel támpontként kapaszkodok a csap csiszolt széléhez, míg hangosan lihegő ajkaim tükörmását tanulmányozom. Mellkasom még a fűző által biztosított tartásában is úgy lüktet, mintha mindjárt kiszakadna a szívem. Arcképem pár nyugattó szavat suttog, de nem hallom tisztán, hogy mit, tekintetem pedig az üldözöttség érzetével azonosulva szánt végig a helyiségen és a jobb sarkon meg is pihen.
- Hope? - kérdem a babahordóban pihenő kislánytól, aki nagy szemeket meresztve néz rám. Édes arcától csak egy pillanatra szakadok el, hogy ismét megnézzem tényleg csak magunk vagyunk-e bent illetve, hogy a gyereket biztos, hogy nem csak ide képzelem. A második állításra a baba feltörekvő sírása ad választ.
- Te mit keresel itt egyedül? - intézem hozzá a kérdést, miközben leguggolva mutatóujjam felpuffadt arcocskáját simítja végig. Perrie-ből valahogy simán kinézem, hogy a nagy sminkelés közepette félúton elhagyja kis szegényt. A szőke pihehajú mosolyra húzza ajkait, amit az előbbi kis sírása után nem tudok hova tenni egészen addig még a hátam mögül meg nem hallom az ismerősen csengő hangot.
- Már majdnem olyan jó színésznő vagy kislányom, mint az anyád. - a hátulról érkező manikűrös karmok egy textildarabot szorítanak arcomhoz, befedve vele orrom és szám teljes felületét. Bár levegővételemet megpróbálom lelassítani, sőt már-már megszüntetni de nem megy. A bódítóhatás minden kis szimatnál egyre jobban magával ragad, mígnem lábaim beadják a szolgálatot és magatehetetlenül rogyok a padlóra. Pilláim pedig fáradtan csukódnak le.

Kedves olvasóim!
Hoztam egy részt, bár én nem érzem olyan jónak. Egész héten írtam, átnéztem és végül ez lett az öt nap gyümölcse. Remélem azért annyira nem lett rossz és vontatott. Véleményeteket -ha kérhetem- továbbra is fejezzétek ki nekem kommentben és/vagy pipában. Előre is köszönöm!
Puszil és ölel mindenkit;
~pepa

12. fejezet ~ A javamat akard

- Miért hoztál ide? - fájdalommal, valamint fáradsággal átitatott tekintetemet emelem el az ablaktól és irányítom az övé felé. Zavartságát leginkább az jellemzi, hogy nem néz szemeimbe. Csak előre, a borús tájra.
- Nézd Jakie, én csak a biztonságodat akarom, és... - kezd zavartan a magyarázkodásba, miközben kiveszi a kulcsot a helyéről. 
- Ne gyere nekem ezzel a baromsággal, Zayn. Ha a javamat akarnád, nem hoztál volna ide. - támadok rá erős jelentésekkel bíró szavaimmal, mivel a Harry által kiváltott érzéseim még mindig nem csillapodtak le bennem. A feszült légkör belőle is újféle impulzusok megjelenését eredményezik, mivel jobb keze erősen markol rá a kormányra, valószínűleg a vele való pörölésem okán. Tekintete az előttünk álló házra siklik, amit az erős kerti lámpák fénye keretezik körül. Gusztustalan, nagy és roppant csicsás ház. Utálom, ahogy a benne élőket is.
- Mikor leléptél az étteremből... elkezdtelek hívogatni, hogy elmondjam mi is a helyzet Perrie-vel és Hope-al. Az első hat próbálkozást fel sem vetted, majd hetedszerre egy férfihang szólt bele a telefonba, a számról amit megadtál nekem. Az apád. Kértem, hogy adja át a telefont neked, de azt mondta, hogy már egy hónapja nem látott és számára innentől kezdve halott is vagy, amiért ekkora csalódást okoztál. Erre dühbe jöttem és elmondtam neki, hogy számomra igenis élsz, és ha már őket nem érdekled engem még inkább fogsz. Ami ugye sok jót nem jelent... Elmondtam, hogy nekem is van egy lányom és az apák legnagyobb szégyenének tartom. - hadarását szinte pislogás és bármiféle megállás, levegővétel nélkül intézi felém, miközben én türelmesen iszom szavait.
- De ugyanakkor tudom, hogy csak a fájdalma beszélt akkor belőle. Mert... egyszerűen én is így viselkednék, ha egy nap Hope csakúgy kilépne az életemből. - ujjai, a most már lehunyt szemhéjait masszírozzák, miközben levegővételei egyre hangosabbá és szaporábbá válnak. Értem én mit akar mondani, de... tudnia kell, hogy aznap igenis volt okom lelépni otthonról. És épp ezért nem megyek bele a játékába, amiben ő a szőke herceg, én meg a lázadó királykisasszony szerepében tetszelgek.
- Zayn... - sóhajtok fel egy óriásit, majd a házról ismét elemelvén a tekintetemet valahol az Ő szempárja és a műszerfal között kezdek fáradtan nézelődni.
- Ha most kiteszel itt, sőt akár át is tolsz a küszöbön... tudnod kell, hogy én másnap akkor is meglépek innen. Újra elmegyek a bárba, és újra kiszúrom az ott csücsülő legszexisebb és legveszélyesebb rosszfiút. Lehet őrültség amit mondok, sőt biztosan az, de... inkább a javamat akarom, mint sem a biztonságomat. És bár hazudtál, titkolóztál előlem, de érdekes módon mindig te vagy ott, ha szükségem van valakire. Szóval ha még mindig úgy gondolod, hogy nekem a legjobb helyem itt van, akkor oké. De azt tudd, hogy maximum az esténél tovább nem maradok itt. - kezem már az ajtó kilincsét éri, miközben szememet még mindig nem veszem le mozdulatlan alakjáról. Szája egy pillanatra beszédre nyílik, majd mégis a tétlenség mellett dönt, amire én már kezdek egy kicsit ráunni. Ujjaim erőszakosan, durván nyomják le a kilincset, majd mikor sikerül kimásznom az alacsony autóból, minden erőmet beleadva csapom rá az ajtaját. Bár először egy-két lépést elindulok a poklomat csodásan megtestesítő építmény felé, mégis mikor halk motorja hangjára leszek figyelmes, ösztönösen, fürgén kapkodva lábaimat váltok irányt azzal a céllal, hogy minél messzebb távolodjak tőle és a családi "fészektől" is.
Arra még tökéletesen emlékszem, hogy a házunktól nem messze, úgy két saroknyira van egy újonnan épített kis park, ahol egy kicsit talán letudom majd magam nyugtatni. Illetve így talán lesz időm eldönteni, hogy akkor hol is húzom meg magam az éjszakára, valamint nem utolsósorban arra is lesz egy-két órám, hogy szépen kibőgjem magam. Amire már -valljuk be, igazán- nagy szükségem van...
A kétsávos kocsiútra lelépve az sem zavar ha elcsapnak, hisz a kedvem már így is ramaty, a világ az ellenségem és számomra most már tényleg nincs ki és mi miatt itt maradnom és küzdenem. Hangos dudakoncertek közepette érek át a szemközti járdára, nem figyelve arra, amit magam mögött hagyok. Egy-két lelkes esti sofőr nagyokat kikiált, mikor elhajt mellettem, aminek az oka a felcsúszott ruhám lehet. De bármennyire próbálom nem tudom elérni, hogy ez zavarjon, akár egy minimálisat sem.
Én... esküszöm nem értem Zayn-t. Mert... azt hittem talán már én is jelentek neki valamit, s nem csak a buta és tudatlan kislány vagyok, aki kísérgeti ahova kell, aki csókolja amikor akarja, és akit úgy rángathatnak a zsinóron, akár egy marionettbábút.
- Hé szépségem elvigyelek egy körre? - kapom az újabb és újabb ajánlatokat, amire csak a középső ujjam felmutatásával válaszolok. Indulatos léptekkel haladva érek el a park kiskapujáig, ahonnan már a silány utcai fényeknek  köszönhetően egészen jó rálátást kapok a területre elhelyezett ping-pong asztalra, amin az ide kijáró társaságok mindent csinálnak, csak épp a pontos rendeltetésére nem használják...
- Kaphatok egy slukkot? - hangom a dühtől remeg, míg a kezem a hideg hőmérséklet okán. Ha tippelnem kéne sem mondanék mínusz fokokat, de ebben a vékony kis ruhában... még ez az egy-két fok is nagyon télies hangulatot kölcsönöz a sötét éjszakának. Csak remélni tudom, hogy az itt táborozó kis csapat egy tagja megszán majd egy cigivel, ami talán a hőérzetemen is segít. Végül a rózsaszín melírcsíkos lány nyújt elém egy dobozt, amiből kiveszem a hozzám legközelebb álló szálat. Nem is tudom mikor... ja igen, a ballagásom napján szívtam ilyet utoljára.
- Kösz'. - kapom ajkam közé az anyagot és fejemet előrébb döntve várom, hogy meg is gyújtsa nekem azt. Az erős láng melege egy percre arcon simogat, majd a fénycsóvát ismét a kisdoboz mélye nyeli el. Túl hirtelen és gyorsan.
Ezt szeretem az ilyen kis éjszakai bandákba; nem kérdenek, nem faggatnak, nem beszélnek hozzád, adnak cigit és szépen békén hagynak. Pedig nem is ismernek, ahogy én sem őket.
- Ha itt lesztek holnap este is, akkor a következőt én állom neked. - mutatok a lány jobbján lévő üres whiskys üvegre, majd kikapva a számból a cigit járom körbe a betonasztalt. A rajtaülő ötös csak felhorkanva nevet egyet, majd sorra meghúzzák az üvegtartalmát, míg a végén a lány azt is elém tolja. Nemlegesen rázom a fejem, mire ő szótlanul az előbb bejárt utam felé sandít. Ahova kémlelve már első pillantásra rájövök, hogy a fekete bőrdzsekibe bújtatott, erősen felzselézett hajú és ökölbe szorított kezű árnyék képmása nem egy kósza ismeretlen lehet. Hát persze, hogy utánam jön, hogy újra visszavigyen...
- Menj innen Zayn! - kiabálom a szavakat, és perpillanat kicsit sem zavar ha a tér tőlünk lesz hangos. Kérésemre semmit sem reagál csak nagy ütemmel halad előre, mire én valami okból kifolyólag hátrálni kezdek. 
- Ezt nem csinálhatod... - kezdek bele ismét, mikor kezei már a ping-pong asztalt érik.
- Mit nem csinálhatok Jakie?! Nem akarhatom a biztonságodat, nem akarhatom, hogy fontos legyen a védelmed, nem akarhatom, hogy ne erőszakoljanak meg, vagy ne öljenek meg, esetleg te ne ölj meg valakit? Mit? Mond! - üvölt velem, keze szorítása mégis megenyhül. Én pedig az ismételten, gyorsan kialakuló idegességemet az cigaretta kesernyés nikotinízével tervezem enyhíteni.
- Zayn, ne kiabálj velem. - kérem a lehető legnyugodtabb hangon, ami csak képes elhagyni ajkaimat. A pödört papír ismételten ki-be járkál a számban, ami a tétlenségem egyik jele is lehet akár...
- Mi a francért ne ha azt veszem észre, hogy az a célod, hogy kinyiffantsd magad és ezzel egyetemben engem is hazavágj?! - a mondata utolsó részétől hirtelen egy nagy gubanc alakul ki a gyomromba, amire sajnos a nikotinbomba nem jó gyógymód. Épp ezért sietősen ki is dobom a kezemből.
- Azért ne kiabálj velem, mert ma volt életem egyik legrosszabb napja. És hogy miért? Mert kiderült, hogy a srác, aki piszkosul vonzz egy családapa, a haverja meg egy nőket erőszakoló bunkópöcs. Ja és ha ez még nem elég... ma megint a küszöbén voltam annak, hogy megöljek valakit. - felelek fuldoklóan, a könnyeimmel küszködve.
- Nem a legrosszabb? - halkít hangján Ő is és nem hiszem el, hogy megint sikerült a mondatom lényegét kifigyelnie. Direkt nem azt mondtam, hogy a legrosszabb, hisz az ítélőképességem még mindig igazán remek. 
- Nem, mert a legrosszabb abban a házban történt, amibe ma visszaakartál vinni. - eddig bírtam. Eddig bírtam az erős és lázadó lányt játszani. Azt, aki csak úgy lazán elmondja mi a helyzet. Az érzelemkitöréseimmel egyetemeben, egy kövér könnycsepp is most sokkalta meg a várakozást, ami jobb szememből  kibuggyanva hosszú utat tesz meg egészen állaimig érve, ahonnan a földre vezet sorsa.
- Én nem tudtam... - kezd mentegetőzésbe pedig még a felét sem tudja a történetnek.
- Persze, hogy nem tudtad! - kapom sietősen kezeimet könnyáztatta arcom elé, hogy ne lássam az előttem kialakuló katasztrofális képet. Az öt kíváncsi tekintetet, és az egy darab talán együtt érző, inkább sajnáló ábrázatot.
- Sajnálom, Jakie. - kezei melegét fedetlen vállaimon érzem meg, ami egyszerre lep és nyugat is meg. Ujjai megmozdulnak a sima felületen, majd szépen lassan lefele haladva elkapják csuklóimat.
- Ezért mondtam, hogy akard inkább a javamat, mintsem a biztonságomat. - suttogom elhalóan, ahogy hideg, elhűlt kezeimet ajkaihoz emeli és lágyan lehelgetni kezd rájuk. 
- Baj ha mindkettő fontos számomra? - kérdése kicsit sem tűnik annak, mégis egy apró bólintással jelzem -amit már mindketten tudunk-, hogy a kettőt egyszerre, mellette képtelenség kivitelezni.
- Nem baj, én azért megpróbálom! - húzza kis, bizakodó mosolyra ajkait, miközben az elszántság fénye jelenik meg szemeiben. Karomnál fogva húz közelebb, majd kezei gyakorlottan a csípőmre simulnak. Szája lassan és édesen csókol enyémre és érzem, hogy most a belőlem áradó nikotinszag Őt éri meglepetésként. Valamit még suttog is nekem, de nem teljesen értem a körülöttünk feltörő hangos tapsvihar közepette. Már majdnem el is felejtettem, hogy nem csak kettőnk között zajlott le a beszélgetés. De talán ebből sok baj nem lehet... látva a körülöttünk ülők kicsit sem stabil állapotát.
- Rendben... -

Szép hétfői napot mindenkinek! (már ha a hét kezdés lehet szép... )
Azért ha nem bánjátok én megpróbálok a kedveteken egy kicsit dobni egy résszel, és majd ha kérhetem kommentbe írjátok le, hogy a tervem sikerült-e, vagy sem. :D Tudom nem túl véres, nem túl durva, talán egy kicsit már a rózsaszín köd is lehullt szereplőink köré, de kitudja... Remélem azért nem lett túl unalmas és borzalmas! :) Pipáljatok, kommenteljetek, ne fojtsatok semmit magatokba. További szép napot és hetet!
Puszil és ölel mindenkit;
~pepa

11. fejezet ~ Leitattad?!

- Ez egy igazán... nagy ház. - tudom, az illendőség most azt kívánná meg, hogy azt mondjam 'milyen gyönyörű és szép nagy ház, gratulálok hozzá', de nem szokásom olyan embereknek hazudni, akiknek alig egy órája még a nyelvük az én számban volt. Mert igen, bárhogy próbálom elfelejteni, az a csók rendesen belopta magát az emlékezetembe. Sürgető volt, akaratos, mégis... édes. Jézus?! Erre még gondolni is rossz! Még hogy Harold Styles csókja édes... na nem! Jó, igen... mondjuk nem volt annyira nikotin ízű, mint Zayn-é. De Zayn ajkai... sokkal kisebbek, sokkal fürgébbek és... kívánatosabbak. Akkor mégis miért találom Harry csókját is remeknek?! Tessék Jaqueline Evans, olyan vagy mint egy jól fizetett kurva. Házról házra jársz, néha benne vagy egy kis pettingben is, máskor más nyelve pihen a szádban, majd lelépsz annak a lakására is. Amúgy Harry-nek, azóta semmi komolyabb szándéka nem volt felém, vagy ha volt is, azt remekül eltitkolta előlem az idevezető út alatt. Csak felültetett a robogójára, és meg sem álltunk a házig. Most meg itt vagyok. Bent
- Kérsz valamit? Esetleg egy pohár bort? - pillant ki a hűtő mögül a nappaliban nézelődő alakom felé, miközben kutakodó ujjaim végigjárják becsempézett kályhája peremét. Alsó ajkamba harapva nyomok el egy kisebb, feltörekvő ásítást, miközben lassan megrázom a fejem.
- Pedig jó lenne ha innál valamit Jakie. Vagy legalább megszólalnál... az már félsiker lenne. - sóhajt fel unottan, majd kezébe véve egy poharat teletölti a vörös, búfelejtő nedűvel. Én pedig sóvárogva lesek a bor irányába, de tudom ha most iszok, akkor a későbbiekben nem állnék meg egy pohár után... Holnapra meg a másnaposság nagyon nincs a terveim között.
- Jól vagyok. - fonom melleim alatt össze karjaimat, miközben tekintetemet nem veszem el a kandallóban pattogzó kis fénycsóvák táncáról. Alig egy tízperce kapcsolta be, de már most átjárja az egész nappalit a kellemes, vendégcsalogató meleg. A csempék struktúráját tanulmányozva, egészen elkalandozva, a linóleumpadló halk nesze értesít arról, hogy ismét a közelembe ért.
És mióta az a csók elcsattant... valahogy mindig belém szorul a levegő, mikor ismételten olyan közel áll hozzám, hogy megérezhetem enyhén mentolos samponja illatát. Hátulról karja elém emelkedik és a kezében lévő teli borospoharat a kandallópárkányára helyezi, majd lelógatja maga mellé hosszúra nőtt végtagját. 
- Ez csak egy pohár. Vagy azt ne mondd, hogy azért tiltakozol, mert titkon még kiskorú vagy. - érzem, ahogy a hátam mögött elmosolyodik, hisz ezt ő sem gondolja komolyan. Pedig -ha úgy nézzük- ez is benne van a dologban, mivel csak a kamu személyim mutatja azt, hogy pont elmúltam huszonegy éves. Leheletét egy pillanatra a vállamon érzem, és a kellemes szellő csiklandozása okán nem tudom megállni, hogy ne hunyjam le megfáradt pilláimat. Tisztának kicsit sem mondható gondolataimban pedig már ajkai is súrolják a vékony bőrfelületet.
Még így csukott szemen keresztül is érzem kutakodótekintetét magamon, ahogy végigmér, valamint teste hőjének kellemes vonzása sem elhanyagolható tényező, ami hátulról támad be. Nagyot nyelek, ahogy belegondolok milyen is lenne most azonnal megfordulni, és kipróbálni, hogy ő, hogy tud esetlegesen meglepődni egy gyors, váratlan csókon... De nem! Jézusom... mi a fenéről fantáziálok én itt össze-vissza?! Nos pontosan ezért nem akarok én emberekkel csókolózni... mert utána mindig elfog ez a nagy vágy. A mohóság. Igen, te aztán nagyon mohó ember vagy Jaqueline Evans!
Szaporán nyúlok a pohárért és sietősen kortyolok a finom hűsítőbe, ami sajnos képtelen torkom fájdalmas izzását enyhíteni. A tüdőmbe préselt levegő egy időben távozik Harry kis sóhajával, ezzel azt az érzést keltve, mintha egyszerre lélegzenénk. Félreértés amúgy ne essék, a csókja nem szerelmet, vagy ennek a borzalmas érzésnek az előzetes jeleit váltják ki belőlem, hanem valami sokkal komolyabb és fájdalmas dolgot. Azt, amit még a macska-egér játékom eredményezett Zayn-nél. Ott a hotelben. Akkor sikerült belőlem egy olyan nagy vonzalmat és egyfajta ösztönös érzést előcsalogatnia, amilyen még sosem kerített ezidáig birtokába. Azóta a pillanattól kezdve mocskosul vonzanak a rossz fiúk csókjaik, érintéseik, trágár beszédeik, szavaik és akaratos megnyilvánulásaik. Szóval nem Harold indít be, hanem a tudat, hogy ő igenis olyan pasi, aki nekem megfelel. De nem az, aki nekem pontosan kell. Nem, mert az a pasas nincs itt. Nem ő rohant utánam a parkolóba, nem ő csókolt meg és szemmel láthatóan neki nem kell az én jelenlétem, érintéseim és társaságom. Nem úgy, mint Harry-nek, aki lassan már úgy szűkül, mint egy az utcára kidobott kutya. Na jó, egy kis túlzással...
- Imádom a kandallókat. Szép tárgyak és képesek akár félóra alatt igazán forróvá varázsolni a rendelkezésükre álló teret. Hidd el nekem, nincs is jobb annál mikor leülsz elé, a szőnyegre, és megosztod egy számodra kedves emberrel a helyet. Mondjuk összebújva. Ruha nélkül. - szuszogja végig a fülembe, és én nem bírom megállni, muszáj a lábunk alatt heverő szőnyegre néznem. Csak ekkor esik le, hogy ő már szinte nem is mögöttem áll. Két-két lába az enyéimet súrolják, miközben karjai a csípőm köré fonódnak. Sokkal erősebben, mint ahogy azt Zayn valaha is tette. Zayn...
Hátamat mellkasának döntöm, miközben fejem a vállán pihen meg. Füleim kutakodva, türelmetlenül várják az újabb szavakat, ugyanakkor a szégyen fog el, hogy -titkon, legbelül- azt remélem a fekete, borostás srác dörmögős hangja váltja fel, Harold karcosságát.
- Hát ezért hoztál ide? Ezért csókoltál meg? Te is csak ezt akarod, nemde...? - nyögök fel alig halhatóan, elfojtva magamba kérdésem végét. Kezei a vállamra siklanak, majd lágyan eltol magától, és az enyémből kiveszi az üres üvegpoharat, amit meglátásom szerint eddig túl erősen szorítottam, mivel ujjbegyeim igencsak elfehéredtek. 
- Hozok még egyet, mivel ehhez a beszélgetéshez még túl józan vagy. - ez határozottan nem megfelelő, és  bizalomgerjesztő válasz kérdésemre, mégis elfogadom. Hisz ha már belekezdtem, és az első pohár ilyen könnyedén és gyorsan csúszott le... most már nem állhatok meg ezzel magamnak mondva ellent. A célom csak az, hogy minél előbb kitudjam törölni ezt a borzalmas érzést a fejemből és a lelkemből, amit Zayn-nek köszönhetek. Hogy ismét csalódnom kell valakiben.
- Tessék, de ez a palack kifogyott. Lemegyek a pincébe még egyért. - alig, hogy ujjaim súrolják az üvegtárgyat, máris léptei a szoba ajtajához vezetnek. Feltételezhetően a borospince felé tart.
- Várj! Lemehetnék veled? - nem habozok a kérdés feltevése közben, pusztán csak az utánakövetkező reakciója bizonytalanít egy kicsit el. Ideges nyúl tarkójához és körmeivel erős vakaródzásba kezd.
- Nem hinném, hogy ez jó ötlet lenne. Elég nagy lent a kupi... meg sok a pókháló. - küld felém egy nagyon bizalmatlan mosolyt. Még sosem láttam ennyire labilisnak, eddig a pillanatig...
- Ó nem kell magyarázkodnod... Gondolom sok lent a becsomagolt hullák és drogoszacskók száma. - rándítom meg lazán a vállam, mintha csak valami mindennapi dologról beszélnénk, mire arca hasonlóárnyalatot vesz fel, mint amiben az ajtó fehér szegélye pompázik.
- Nyugi, csak vicceltem. Bár gondolom ne lepődjek meg, ha egy-két fegyvert elvétve találok a házban... - tájékoztatom egy kis laza mosoly keretébe, aminek meg is lesz a hatása, mivel a fásult tekintete gyorsan tűnik el arcáról és tér vissza, az a ravasz, csibészes vigyor, amitől néha már-már a teljesen kiborít. Mint egy kétéves gyerek a labilisan álló bilit. 
- Na, siess azzal a borral! - utasítom, mire ő csak bólint és léptei zaja fokozatos halkulással tűnnek el hallóterületemből. Mély levegővétellel megtűzdelve túrok lelapult hajamba, ami már megközelítőleg sem hasonlít korábbi, szépen beállított állapotára. A hajvégek szedett-vedettül állnak összevissza, miközben hajtöveimet a kellemesen meleg levegő lapítja le. Még jó, hogy a szobában nincs tükör, mert a sminkemre rá sem merek nézni, valószínűleg a mai sírásos "hátbatámadásomat" biztos nem győzte le maradéktalanul a szempillaspirálom. A kár garantált. Fáradt lábaimnak, most viszont végre kedvezek, amik már egy jóideje sóvárognak a magassarkúm eltüntetése céljából. Kilépve a csinos topogókból meztelen lábfejem elveszik a hosszú, szálas szőnyeg rojtjaiban.
Óvatosan lépkedve az anyagon érek el a könyvespolcig, amin legnagyobb meglepetésemre csupa világsiker pihen, na meg pár nagy klasszikus is. Baudelaire: Romlás Virágai verseskötetének elöregedett gerincén simít végig mutatóujjam, majd a megviselt, jobb napokat is látott betűket kezdi gyorsan körülírni. Eközben szemem mégis már teljesen másfele jár, ugyanis a szürkén csillogó, visszafogott képkeretet  a jobb felső sarokban nem tudom figyelmen kívül hagyni. Kezem, elválván a szimbolista remekműtől, rögtön a becses képet megőrző tárgyért nyúl. Szemeim erősen hunyorognak, mivel a találgatás arra, hogy ki lehet a képen nem könnyű feladat.
- A barátnőd? - emelem felé a fotót, mikor ismét megjelenik az ajtóban, immár a kezében 2 üveggel. Tekintete egy pillanatra az emléktárgyra siklik, majd fel a plafonra. Hangosabb nyögés szökken ki fogai közül, mint amilyennek azt valószínűleg szánta. Visszaemelve tekintetét egy kósza könnycseppet vélek felfedezni zöld szeme sarkában.
- Nem. - rázza meg lendületesen a fejét és gyorsan kezd felém lépdelni. Talán túl gyorsan is. Az üvegeket a dohányzóasztalra helyezi és kiveszi a kezemből a képet. Olyan erősen szorítja, hogy attól félek a végén még eltöri a vékony díszkeretet.
- Ő az anyám... volt. - remeg meg a mondatzárásnál a hangja, amit talán észre sem vennék, ha nem lenne hozzám ilyen közel. A kép gyorsan mozgó kezében már-már táncra kél, és az üvegborítást egy kis, sós könnycsepp éri. A kiváltott reakciókat látva hűvös kezeim az ő nagy mancsaira simulnak, ujjaimat az övébe kulcsolva. Már bánom, hogy felhoztam ezt a kényes témát.
- Annyira sajnálom, Harry. - nekem... nekem fogalmam sem volt arról, hogy ez a csodás és fiatal nő az anyja lehet. Lehetett. Ha ezt tudtam volna, nem tettem volna fel ezt a kérdést. 
- Ne szólíts így. Én Harold vagyok. Csak Zayn-nek és neki voltam Harry. - vágja gorombán fejemhez a mondatot, amire természetemből adódóan most szívesen reagálnék hasonló impulzusokkal, de mégsem teszem. Hisz Harry... akarom mondani Harold nem érdemli meg, hogy egy ilyen kényes témával essek neki, ami ennyire megviseli. S bár senki nem kéri rá, mégis elkezd mesélni...
- Tudod itt még minden rendben volt. 16 voltam mikor a kép készült, a szülinapomon. Sütött nekem egy tortát... De furcsa volt, hogy már az előkészületeknél totál kimerült. Folyton leült. Aztán az állapota romlott és két hét múlva kiderült, hogy rákos. A kezelésre meg nem tellett. Egészen addig... - sóhajt fel iszonyat nagy lelki teherrel a "vállán" és kezét a szája elé kapja. 
- Egészen addig, még be nem léptél Joshua-hoz. Ő elpénzelt, totál illegálisan. - fejezem be, hisz nem olyan nehéz. Ennyi "kreativitásom", vagyis inkább józan eszem nekem is van. Kellett a pénz, és ha az nem megy legálisan, hát jöjjön a fekete módszer.
- Csak azt akartam, hogy meggyógyuljon. Ő volt a mindenem. Egyedül nevelt engem, meg a ribanc nővéremet. Végig szenvedett és én csak néztem. - nyög fel és tekintete ismét a plafont méregeti. Kezem egy óvatlan pillanatban siklik tarkójára, ami csak úgy lángol, és talán a kályhánál is nagyobb hőforrás jelenpillanatban. Gyengéden húzom vállamra fejét és hátát kezem nyugtatómozdulatokkal, körkörösen kezdi simogatni. Tudom, hogy csak az "imidzse" miatt nem mer tényleg zokogásba kitörni.
- Annyira sajnálom, H. - nyögök fel én is, mivel egy kósza könnycsepp az ő szeméből az enyémbe is átvándorolt. Viszonylag együtt érzőnek mondható gesztusaimat, meglepően gyorsan utasítja vissza. Eltol magától, majd megtörli könnypárától átitatott szemét. 
- Engem nem kell sajnálni Jaqueline. Már nem az a sajnálni való kis srác vagyok, hanem ez. - mutat végig magán, és egy percre látóterületem elé bocsátja a csípőjén csücsülő fegyvert is.
- És igazad van, nem ezért hoztalak ide... - ingadozó hangulatváltozásai és kitörései megrémítenek. Gyorsan húzza ravasz mosolyra ajkait, amivel pedig végleg lesokkol. Egyik pillanatról a másikra, mozdulatlan testem után nyúl és a derekamnál fogva ránt magához. Durván csókol nyakamba, aminek köszönhetően egy fájdalmas sikoltás hagyja el ajkaimat. 
- Harry hagyj. Én ezt nem akarom! Hagyjál, hallod?! Sajnálom, oké?! Sajnálom, hogy felhoztam a képet! - kiabálok, miközben kezemmel a mellkasát püfölöm a tettei leállításának céljából, teljesen hasztalanul. 
- H. kérlek. Hagyj. Ne tedd ezt. - erőszakosan tűri fel a szoknyám alját megakasztva azt a bugyimba. Fedetlen combomon jár végig keze, miközben fogai a bőrömet karistolják. Az én kacsóim bármiféle segítséget keresve súrolják a bőrből varrott pisztolytáskát. Kezem a fegyver markolatára simul és mielőtt ezt az egészet végiggondolhatnám, egy határozott mozdulattal szabadítom ki a tartójából. Oldalába nyomom erősen a tárgy kemény fejét, mire ironikusan felnevet.
- Gyerünk, lőjél csak baby. Vagy azt akarod, hogy ezzel a kis édessel a kezedben tegyelek magamévá?! - horkan fel, mire kezemben a pisztoly megmozdul és bordái közé csusszan. Ennek következtében pedig még nagyobb nyögés hagyja el ajkait. Szépen lassan válik el keze a combomtól, majd száját is elveszi vértől átitatott bőrömről. 
- Lépj hátra! - utasítom, mikor szemében még mindig a vágy apró szikráit vélem felfedezni. Mi a fene baja van ennek a srácnak?! Hisz... az egyik percben még egy szerethető, rengeteg megpróbáltatást megélt fiú, a másikban meg egy ragadozó, érzelmeket nem tartalmazó dög.
- Na gyerünk, lőjél, és akkor már tényleg semmi nem választ majd el a magunkfajtától! Lőjél csak, hogy végre itt hagyjam ezt az egész szart. - emeli feje fölé a kezeit és tekintetével egy nagy kört ír le.
- Te hülye vagy?! Nem öllek meg... - rázom nemlegesen a fejemet, mivel ennél többre most nem vagyok képes. Még én is túlságosan az események hatása alatt vagyok, erős sokkban. Mutatóujjam már a ravaszon pihen és a gondoltaimat a kisördög gonosz hangja járja át, mikor a csengő erős zaja zengi be az egész szobát. 
- A picsába. - káromkodik Harry, és tekintetét az ajtó felé emeli. A csengő pedig ismét felcsendül, most már kétszer egymásután. Az illető kint biztos egyre türelmetlenebb, de ezen érzés birtoklásában a prímet még én viszem. 
- Harry nyisd ki! - Zayn?! Zayn van az ajtó mögött és, ahogy hallom rohadt ideges. 
- Ne vála... - nem hagyja Harry, hogy befejezzem a mondatom, és csak azért is ellentmond nekem.
- Gyere be haver, nyitva van. - kiált ki, amit valószínűleg a fekete meg is hall. Én pedig automatikusan a bejárati ajtó felé emelem kezeimet.  Zayn amint belép vissza is hőköl egy lépést. 
- Jakie. Figyelj... tedd le az a pisztolyt. Nincs semmi baj. Itt vagyok. - hangja türelmes és lágy, mégis remeg. Kezeit maga elé emeli védelmezően miközben felém lépked. Szívem pedig már a fülemben dobog. Zayn közelsége egyre jobban tölti ki a látóteremet, miközben folyton csak ezt az egy mondatot ismételgeti. Semmi baj. Hosszú ujjai előrenyúlva vállaimat súrolják, majd onnan kezei lecsúsznak csuklóimra. Nem értem miért nem mozdulok, miért fagyasztott meg már pusztán a jelenléte. Szorosra font ujjaimból ügyesen szabadítja ki a fegyvert, amit a mellettünk lévő heverőre dob laza, gyakorlott mozdulattal. Karjaimnál fogva ránt magamhoz egy biztonságot sugárzó, mégis gyengéd ölelésre, én pedig ezt gondolkodás nélkül elfogadom. Arcomat gyorsan lüktető mellkasába fúrom, és csak remélem, hogy az élet eme mozgatórugójának hangforrása eltompítja az előttem lejátszódó párbeszéd hangjait. Az igazság az, hogy nem kell sok hozzá, hogy elbőgjem magam... ugyanis csak most esik le, hogy mi is történhetett volna, ha... nem fogom meg a pisztolyt, és ha Zayn nem jön be és állít meg. Vagy megerőszakolnak, vagy gyilkossá válok. És én egyiket sem akarom. A mécses végül hosszú idő után eltörik nálam és zokogástól remegő testem megnyugtatása okán enged merev testhelyzetéből és von még közelebb magához. Orrát pedig egy kósza pillanatra hajamba fúrja, majd el is veszi onnan. Valószínűleg az alkohol gyomorforgató szaga miatt.
- Te leitattad? - sziszegi dühösen és először fel sem tűnik, hogy nem hozzám beszél. 
- Zayn, haver... - kezd idegesen mentegetőzésbe Harold, és már látnom sem kell, hogy tudjam, most vagy a hajába túr, vagy tarkóját kezdi vakargatni. Zayn nem válik el tőlem, így együtt fordulok vele meg egy kicsit.
- Leitattad Jaqueline-t Harry és utána mit akartál tenni, hogy... fegyvert emelt rád? - szavait indulatokkal átitatva köpi barátja felé, aki csak hallgat. A némasága pedig mindenre választ ad. Nekem és Zayn-nek is. 
- Menjünk innen, Jakie. - bontakozik ki az ölelésből Zayn és a kezemnél fogva húz az előszoba felé. Én pedig nem ellenkezek, még ha jelenpillanatban hozzá sem szívesen megyek vissza...
- Ő is akarta Zayn. Ne tudd meg mennyire akarta. - nevet fel, nekünk hátat fordítva Harold, és egy hatalmasat köp a földre. A nyál és vér egyvelege nagy felületen borítja be a padlót. Valószínűleg erősen kapálódzó kezeim miatt repedt fel alsó ajka. Szavai miatt lábaim gyökeret növesztenek, amit a kezemet tartó fekete is megérezhet. Enged fogásán, aminek köszönhetően egy gyors mozdulattal kiszabadítom jobbomat és nagy irammal indulok vissza a göndör felé, teljesen meggondolatlanul, dühvel telítetten. Meg sem várom, hogy teljesen szembeforduljon velem, öklöm máris vékony állkapcsára mér egy kijelölt pontra nagy ütést, amibe még az én kéztőcsontjaim is rendesen belesajdulnak.
- Egy rohadék vagy Styles. - értesítem a nyilvánvalóról, szemébe nézve, majd kikerülve őt indulok Zayn felé.
- Vitesd el dilidoktorhoz a nődet Malik, mert úgy tűnik máris megtört a hajszába. - röhög fel gusztustalanul, miközben állkapcsát masszírozgatja.
- Seggfej. - kurjantom el magam az ajtóból és nagy erővel rájuk is vágom azt.
Megjegyzés magamnak: a továbbiakban elkerülni, a pszichológiai szempontból kicsit sem egészségesnek mondható Harold Styles-t erősen ajánlott!


Sziasztok!
Köszönöm szépen először is az előzőrészhez érkezett kommentáradatot. Nagyon jól esett csajok, tényleg köszi! <3 Amúgy itt is lenne egy baromi hosszú és remélhetőleg igencsak izgalmas rész. Elnézést az esetleges elgépelésekért, de a gépem benyomta az unalmast és alig tölti be nekem a bloggert, és akkor is csak akadozva.. :S na de itt van, felpakoltam. Nagyon jó olvasást kívánok nektek! A véleményeket pedig ismét ne fojtsátok vissza... :D
Puszil, ölel mindenkit;
~pepa

10. fejezet ~ Naiv

/Kay  Richardson szemszöge/
Vacogó fogakkal és fáradt, érdes nyelvvel nyalom le az alvadt vért cserepesre száradt ajkamról. A sötétséghez már kezd hozzászokni a szemem, de a fejemre mért erős ütéstől még mindig csillagokat látok. Visszhangzik a pici szoba, aminek köszönhetően a gyakortai levegővételeim is duplán hangzanak fel. A zár hangos nyílására kapom fel a fejem, de a hirtelen arcomba zúduló fénytömegnek köszönhetően nem látok semmit sem. 
Halk csizma találkozása a nedves földdel... Egyre hangosabb, tehát közeledik, és érezni lehet, ahogy a testsúlyát az egyik oldalról, a másikra helyezi át. 
- Nyugodtan nyisd ki azt a két szép szemedet, Kayla. - kapom fel a fejem az ismerős, arrogáns, roppant flegma hangra, ami egyenesen elölről érkezik felém.
A szemeimnek még szoknia kell a rossz minőségű fény jelenlété, viszont legalább most már nem vaksötétben kell találgatnom. Bár a hangja már mindent elárult, felfedte előttem kilétét. De azért mindenesetre, hunyorogva próbálom kivenni az előttem álló alakját. A szürke pacákból elsőként szeme vad csillogása körvonalazódik, majd göndör fürtjei, amit szokásosan rendezetlenül, kuszán hord, később erős karjai és farmerba bújtatott lábai jelennek meg. 
Keserű kacaj szökken ki ajkaim alól, amit nem tűr meg "büntetés" nélkül. Gyorsan guggol le hozzám és fogja kezébe az arcomat. Ellenkezni nem tudok, mert magatehetetlen vagyok, végtagjaim kötve vannak. 
- Mi olyan vicces Kay? Vagy netán te szereted az ilyen helyeket, az ilyen bánásmóddal? - teszi fel öblös hangján a kérdést, majd nyelvével végigszánt az arcélemen. Az undor fog el attól, hogy így érzem magamon. 
- Szánalmas vagy Harold. - jegyzem meg, ismét egy kis kacaj közepette, s minden erőmmel azon vagyok, hogy ne érezze meg rajtam milyen tehetségesen tud kínozni.
- A minap nem ezt mondtad, Kay. Mikor ott fent voltunk, az ágyban... - suttogja, miközben keze vándorútra indul a testemen. Kezdve a fedetlen combjaimmal.
- Akkor nagyon élvezted a csókomat, az érintésemet, a jelenlétemet és a mondataimat is. - nevet fel, majd végigsimít a rövidnadrágom varrott szegélyén. Lábaimat bár próbálom, de nem tudom előtte összezárni, mivel a szék két falábához van mind a kettő szorosan kikötve.
- Te még mindig nem érted, igaz? - teszem fel a kérdést, miközben fejemet gyorsan oldalra hajtom, hogy ne fojtsa belém a szót ismét egy durva csókkal. Az előző ilyen után is még csak most állt el a vérzés felrepedt ajkamból...
- Nem, nem értem Kay. Mondd el. - szuszogja bele a nyakszirtembe, majd ismét az ajkaimra csap le. És bár utálom, mert egy bunkó, hülye barom, de mégis a csókjaitól, a durvaságától, a beszédétől totál megveszek. Épp ezért komolyan csókolom én is vissza, hogy most ne csak ő tegyen bennem "kárt". 
- Zayn elvileg a barátod... akkor miért csinálod ezt? Miért jó neked elárulnod azt, akiben akár meg is bízhatnál? - fejezem be szaggatottan a kérdést, mivel ügyes kis kezei már a nadrágom gombját érik. Furcsa ennyire kiszolgáltatottan ülni előtte, s tudni, hogy most is elveszi, vagyis inkább megkapja amit akar. Hisz ő mindig megkapja... 
- Zayn a haverom, na és?! Amúgy ő sem tenne mást a helyemben... - mormolja, de már sokkal idegesebben. Már csak azt kéne elérnem, hogy annyira felhúzzam az agyát, hogy elhúzzon innen mielőbb, mivel most rohadtul nincs kedvem a társaságához. Inkább ülök még itt lent egy-két órát egyedül, mintsem, hogy vele kelljen beszélgetnem, vagy bármi más módon elütnöm az időt...
- Szánalmas. Elárulni a barátaidat csak azért, hogy feljebb kerülj a képzeletbeli ranglétrádon... - hadarom, miközben ajkait a jobb combomon érzem meg. Keze egyre feljebb vándorol, súrolja a kötelet amivel a karjaimat tartja fogságban, majd a csípőmbe markol, mire az én fantáziám is egyre színesebbé válik.
- Miért szerinted az nem szánalmas, hogy te meg a pasidat a legjobb haverjával csalod? - vág vissza és történetesen, most az egyszer végre fején találja a szöget. Mert bár régen imádtam Zaynt, a pénzét, a rangot, amit mellette kaptam, de mára már kezd rohadtul elegem lenni abból, hogy csak ez vagyok én. Zayn csaja. Ezért is keresek kalandokat... és bár szégyen bevallani, de Harold is egy ilyen kaland. Volt.
- De nyugi, mert már ő is jócskán túl van rajtad. - értesít olyan fejleményekről, amire igazán nem számítok. Hogy érti azt, hogy Zayn túl van rajtam?! Alig egy hónapja léptem le, erre máris talált valakit, aki úgy bírná mellette tartani az iramot, mint anno nekem sikerült?!
- Látom megvisel ez az egész. Ezért most adok neked egy percet, hogy felfogd a dolgokat, és csak utána duglak meg úgy, hogy az nem csak számodra marad emlékezetes. - harap a cimpámba, mivel már ismét a fülem közelében jár.
- Hagyj Harry, ehhez most rohadtul nincs kedvem. - fordítom el komoran a fejem, de őt ez sem hatja meg. Ujjai az állkapcsomra tévednek és erős ráhatást gyakorolva irányítja tekintetem ismét az övé felé.
- Engem egyáltalán nem érdekel mihez van kedved és mihez nincs Kay. Most itt vagy... egyedül, védtelenül, csak nekem kiszolgáltatva. Ma bármit tehetek veled, Kay, mivel te úgy sem tudsz ebben megakadályozni. - míg eddig hangja a vágyakozás, addigra most a félelemérzetét váltja ki belőlem. Szavait pedig úgy köpi előre a fülembe, hogy érződik rajta az akaratosság és a durvaság. Kezei is egyre erősebben kutakodnak rajtam, mígnem a játék"vége" az lesz, hogy a számomra kedves kasmír felsőm nagy hangok közepette, kettészakadva kerül le rólam és találkozik a hideg, nyirkos padlóval. Azt pedig a kisnadrág követi.
- Te egy állat vagy. - vacogok, hisz a sötét, nedves pince kicsit sem nevezhető meleg helyiségnek. Egy pillanatra úgy tűnik ezzel a mondatommal sikerül meglepnem, sőt "meghatnom" őt, mivel hirtelen megáll és felnéz a szempáromba, amik már könnytől telítettek. A pillanatnyi kis szikra, amit a zöldjeiben látok azt a következtetést engedik levonni, hogy valamit most nagyon alaposan mérlegelhet. Majd amilyen gyorsan csak jön, olyan gyorsan tűnik is el tekintetéből ez a kis fénymorzsa. 
Sietősen pattan fel a helyéről, majd lihegve néz végig rajtam és ezzel a tettével -valami okból kifolyólag- rám is ezt a stresszes hatást gyakorolja. Idegesen túr göndör, fürtös hajába és egy percre ott fent meg is pihenteti ujjait. Szapora szívverésem egyre gyorsabbá válik, mikor kezei pisztolytokjához vándorolnak és kihalásszák onnan a kis, fekete fegyvert. Gondolkodás nélkül emeli a fejemhez, és a hideg pisztolyfejet a forró homlokomnak nyomja. Kezem megremeg -és hogy ezt ne mutassam meg neki- gyorsan a széklábakra markolok, és az Ő arcán is patakokban kezd folyni a könnyáradat.
- Meg kell öljelek, Kay. Érted ezt?! Pont nekem és pont most. - nyög fel keservesen és szaporán ismét a hajába túr szabad kezével. Bár erősen próbál, de egyszerűen képtelen arra, hogy a szemembe nézzen.
- Miért kell megölnöd? - sok nő elsőként azt kérdezné, hogy ki adta ki a parancsot arra, hogy megöljék. De bennük fel sem merülne, hogy esetleg simán az a seggfej lenne képes erre, akinek nem egyszer adta már oda magát... Nekem Harold reakcióit látván fel sem kell tennem a kérdést... már így is jól tudom a választ.
- Mert... megőrjítesz, de most már tudom, hogy sosem leszel az enyém. Hát nem veszed észre?! Tiszta hülye vagyok melletted. Sőt... mondok valami kibaszott vicceset. A minap tudod mit csináltam?! Ááá honnan is tudnád... megmentettem a kis Zayn seggét, meg az új csajét is, akivel mostanában elüti az időt. Hogy miért? Fogalmam sincs, de gondoltam ha tudod, hogy Zayn milyen jól elvan a kislánnyal, majd visszajössz és minden megy majd szépen tovább a saját körforgásában. - olyan könnyen és gyorsan hadarja össze-vissza a hülyeségeket, hogy nem tudom megállni, hogy ne nevessem el magam rajta. Így most már az ajkaimra a vér sós íze mellé vegyül, könnyeim aromája is.
- Mi olyan vicces ebben? - kapja fel hisztérikusan fejét és kezében megremeg a fekete Walther P99-ese.
- Csak az, hogy még ennyi év után is milyen kis naiv vagy. Nem hiába mondják azt, hogy te vagy a legfiatalabb, kicsi Hazz. Naiv és butus vagy, olyan akinek még nincs elég élettapasztalata. Mond csak... Te komolyan azt hitted, hogy majd emiatt visszamegyek Zaynhez, és veled is folytatom majd ezt az... akármit?! - kérdem még mindig mosolyogva, mire szemében a végső csalódottság pislákolófénye jelenik meg.
- Most pedig engedj el, mert nem akarom lekésni a legközelebbi gépet LA-be. - kérlelem, és hangomból nem tudom eltüntetni azt a kis remegést. Kezét még mindig a homlokom előtt tartja és szemei most könyörületlenül az enyéimbe fúródnak. Egy utolsó könnycsepp csordul le arcán.
- Megmondtam, hogy nem tehetem meg Kayla. Mondanám, hogy sajnálom, de... igazad van... jobb lesz így nekem. Nekünk. - sóhajt fel egy hatalmas, miközben mutatóujja a ravaszra simul, már oly' gyakorlottan.      

És csak most látom meg a szoba másik sarkában heverő nagy szemeteszsákot. Nem viccel, tényleg lőni fog.

-----------------------------------
Csodás keddi napot mindenkinek! 
Mikor reggel feljöttem az oldalra, el sem hiszitek mennyire megörültem a számoknak.  2,300 feletti oldalmegjelenítés, mikor még három résszel ezelőtt az 1,500-ért hálálkodtam! *-* Köszönöm a 2 kommentet is, amivel szintúgy nagyot dobtatok a hangulatomon. Csodásak vagytok! <3 Illetve köszönöm (bocsánat a szóismétlésért, de mást tényleg nem tudok írni :D ) továbbra is a feliratkozóknak a bizalmat, illetve köszöntöm az újakat! <3 ;)
A rész, ahogy ígértem nem Jaqueline szemszögéből íródott, de nyugalom, a következőben ismét ő kerül előtérben. Na de... kinek, hogy tetszett a mai cselekményszál? Kay, valamint Harry jelleme és reakciója? Ne fojtsátok magatokba a véleményetek! Jöjjön komment, pipa, bármi, mert én szívesen fogadom! :)
További szép napot nektek;
~pepa

09. fejezet ~ Perrie Edwards, és a nagy gubanc

- Nyugodtan kiveheted, szívem, ő nem egy porcelánbaba! Sőt.. talán akkor végre abbahagyja a sírást is, ugyanis már ezt csinálja reggel óta... esküszöm mindjárt migrént kapok! - kapja drámaian a szőkeség a kezét fejéhez, miközben megejt egy kisebb kacajt. Bár nem értem mi lehet jelenhelyzetben olyan szórakoztató...
- Mi van?! Azt mondtad, hogy hozhatok magammal egy csajt. - emeli maga elé védelmezően a kezét Harry, mikor Zayn egy szúrós pillantással jutalmazza.
- Én sem értem miért olyan nagy baj ez Zayn. Pénzed az van bőven, hogy megtudd hívni egy vacsorára a gyerekedet és az anyját. - szánja a mondatokat a mellettem ülő férfinak, de eközben végig engem néz. Biztos vagyok benne, hogy az én értetlen tekintetemen szórakozik ő is, és Harold is olyan jól. A csoportunk pedig ismét elnémul, csak egyedül Hope keserves sírása tölti be az épületet.
- Ó a fenébe Zayn, felvennéd?! Már komolyan az agyamra megy... - foglal helyett velem szemben a türelmetlen anyuka és félig az étlapra sandít, miközben arra vár, hogy a fekete úgy ugorjon, ahogy ő füttyent. Ami -a legnagyobb meglepődést kiváltva belőlem- meg is történik. Zayn türelmetlenül dobja le a szalvétát az öléből, áll fel, majd gyakorlott mozdulatokkal csatolja ki a bébihordóöveit. A kis szőke tincses, a sírástól vöröslőképű gyerek pedig ösztönösen nyúl a fölé magasodó férfi irányába. Nem kell szakavatottnak lenni ahhoz, hogy ezt a jelenséget mindenki elkönyvelhesse annak, hogy Zayn nem először üti el az idejét a kislány társaságában. Hope fejét a vállán pihentetve fordul vissza az asztaltársaság felé, és a kis ringatómozdulatok mellett az én üveges tekintetemet keresi. Csak azt nem értem, hogy miért hat meg engem ez az egész... mármint nem a gyerek látványa, hanem az, hogy megint csalódnom kell. Megint itt van ez a kínos szituáció, mikor már majdnem megbíztam valakiben, és közel engedtem magamhoz, erre történik egy... ilyen.
- Azt hiszem jobb ha én most megyek. Igazából... ide se kellett volna jönnöm. De ti érezzétek magatok jól, vagyis inkább ne, hisz ti is pont leszartátok, hogy én, hogy érzem magam. - dobom fel én is idegesen az asztalra szalvétámat, majd remegőkezekkel simítom szét ruhámon a keletkezett gyűrődések nyomát. Még egyszer végignézek a díszes társaságon, ahol van aki épp egy feltörő kacajt tart magában, más pedig egy szomorú, sajnálkozó pillantást intéz felém, de egy sincs meglepődve. Gondolom mindenki sejtette, hogy ez lesz a mai felállást, persze engem leszámítva.
- Jakie, kérlek maradj. - Zayn hangja alig hallatszik a sírógörcsöt kapó gyerek mellől, de azért szavait és azok jelentőségét tisztán érzem a hangszínén.
- Mi a francért hallgassak rád, Zayn?! Mondj egy kibaszott okot arra, hogy itt maradjak, és továbbra is az értetlen kislány szerepében tündököljek! Egyáltalán mi a fenéért hoztál ide, élvezed ha hülyét csinálhatsz az emberekből? - hangom hisztérikusan cseng az épület falain belül, s érzem, hogy most már nem csak a saját asztalunknál helyet foglalók tekintetét vonzom magamra.
- Ne drámázz már Jaqueline. Ez csak egy gyerek, nem a világvége. - dől hátra kényelmében a székében Joshua és a képén ismét győztes, gigantikusan nagy mosolya jelenik meg, amit pár perccel ezelőtt még simán le tudtam varázsolni onnan. Bár legszívesebben visszaszólnék neki, de a testem erre sajnos nem képes... A hangszálaim teljesen elvesztik az irányítást, mert bár szóra emelem az ajkaimat, de egy árva hang sem jön ki rajtuk. Gyorsan le kell lépnem, mivel érzem, ahogy a sós könnyek sokasága szemeimben tettrekészségről adnak tanúbizonyságot.
Hangtalanul, a táskám után kapva, sietősen hagyom el a termet vissza sem nézve, hisz az első kis feltörő könnycseppek már végig is szántanak arcomon. Bár hallok pár gyors lépést a hátam mögött, én csak azért sem fordítom visszafele a tekintettem, így elszántan és nagyon bosszúsan érek ki a parkolóba, ahol már az este korai jelei figyelhetők meg. A tücskök hangos ciripelése, a sötétedő égbolt, és a maradék kocsik szétszórt látványa.
- Jaqueline! - hallom meg a mögöttem felkiáltó, erős férfi hangot, de kicsit sem hat meg a tónusában érződő megbánás. Egyenesen lépkedve érek el a kétirányú, kivilágított útszélére, ahol rögtön felemelem a kezem, stoppolás szándékából. Csak remélni tudom, hogy mire beér, addigra egy sofőr megszán és felvesz. Mozdulataim egyre hevesebbé vállnak, ahogy a léptek zaja is fokozatosan fölhangosodik mögöttem.
- Nézd sajnálom. Az én hibám, de légyszi gyere vissza. - sóhajt fel mögöttem és a következő hangokból ítélve, most idegesen vakarja tarkóját.
- Mi a francért?! Hogy még egyszer hülyét csináljatok belőlem, vagy hogy Josh ismét lekurvázhasson? - nevetek fel szarkasztikusan, bár legszívesebben hangos hisztérikus rohamban törnék ki. És ezt utálom magamban... Hogy még most is, ennyi minden után ilyen könnyen megtudnak törni.
- Hülye voltam... mondanom kellett volna Perrie-t. Sajnálom! - nem értem miért mentegetőzik, hisz olyformán nem tett semmi rosszat, csak titkolózott egy idegen ember előtt. Én is ezt tettem. Ez van.
- Lelépek. Már eleve bele sem kellett volna keverednem ebbe a világba, mert ez rohadtul nem én vagyok. - kijelentésem kellős közepén végre egy taxis megszán, és a sárga autó sofőrje gyorsan húzza be előttem a féket. A kocsi pedig az erős hang keretében megáll és a vezetője a visszapillantóból néz rám sürgetően. Lábaim már indulnak is a tervezett irányba, de a kezeimre ható erős ellennyomás miatt a testem nem mozdul. A határozott kéz a karomnál fogva ránt vissza, gyorsan minek következtében a 360 fokos megpördülésem után a mellkasán kötök ki szédelegve. Felnézve a csillogószempárba sem a megbánás, sem az öröm érzetét nem vélem felfedezni. Teljesen semleges, mégis úgy ragyog, mint egy fényes csillag a tiszta égbolton. Keze a karomról automatikusan a tarkómra vándorol és így vonzz egy erős, irányított csókra. Nyelvével automatikusan és gyakorlottan tör előre, elszívván előlem a maradék levegőt is. Miközben elengedi a tarkómat és a hátam mögötti heves mozdulatokból ítélve, arra a következtetésre jutok, hogy épp ebben a pillanatban küldi el a taximat. Mikor a terve sikerrel jár -és a taxis egy dühös dudakoncert közepette tovább halad-  végre ismét levegőhöz juttat.
- Te meg mi a francot csinálsz, Harold?! - ütök egy hatalmasat a bicepszébe, bár úgy látszik ez sem tünteti el nagyra nőtt vigyorát arcáról.

 ---------------------------------
Kedveseim! 
Köszönöm szépen az előzőrészhez megírt kommenteket, igazán sokat jelentettek számomra és nagyban hozzájárultak ahhoz, hogy ma új résszel tudtalak titeket megajándékozni. Illetve itt is szeretném megköszönni a blog első díját Eva H.-nak. *-*
A folyatás most is rajtatok múlik. Kommenteljetek, pipáljatok és aki még nem iratkozott fel, illetve új itt, de elnyerte a tetszését a blog lepjen meg vele, ha úgy gondolja! :) Annyit még elakarok árulni nektek a következő részről, hogy mivel az lesz a kerek 10-es, ezért más szemszögből fogom írni a fejezetet. Hogy kiében?! Az nemsokára -remélem- kiderül! :)
Puszil, ölel mindenkit;
~pepa

08. fejezet ~ A vacsoraasztalnál

A forró, friss palacsinta és a meleg, már-már sercegő juharszirup andalító illatából sikerül egy perc alatt kijózanítani kijelentésével, amit még a reggelink elfogyasztása előtt ejt meg. Pedig esküszöm, komolyan készültem arra, hogy legalább a kaja adjon nekem egy kis jó szájízt.
- Hogy hova megyünk?! - lépek el egy pillanatra a nyitott lángú tűzhelytől a kezemben lévő lapos fakanállal, és így nézem ismételten távolodó alakját. Újra a fürdőbe megy és most már a maradék borotvahabot is eltávolítja az arcáról. Pár perce -amíg ki nem kelletem én is az ágyból, és a reggeli elkészítéséhez nem fogtam, addig- még az ő borotvahabjától és arcvizétől illatozott a 1123-as számú lakosztályunk. 
- Vacsorázni. De nem értem miért olyan nagy szenzáció ez... -  most már habmentesen tér vissza a konyhai kis részhez, ami konkrétan csak egy hűtőből, egy tűzhelyből és két konyhapultból áll, de az ember persze örüljön annak, amije éppen van. Nem igaz?!
- Talán csak azért, mert eddig mindent elsumákoltál előlem. Még azt sem tudom kik lesznek ott a vacsorán, ez így...- túl veszélyes. Valószínűleg így kellett volna befejeznem a mondatot, de Zayn felém fordított tekintete ismételten azt sugározza az irányomba, hogy 'nem kell mitől tartanom, nem sodor veszélybe', viszont ezzel még mindig nem sikerült százszázalékosan megnyugtatnia.
- És kik lesznek ott? - próba cseresznye alapon próbálom terelni a témát, totál sikertelenül mivel még mindig ugyanazon idegeskedek.
- Ne izgulj rá... - sóhajt fel visszaérve az ágyhoz, amire gyorsan le is dől, én pedig ismét elszakítom a tekintetem a palacsintákról. Azt már volt "szerencsém" megtapasztalni, hogy bizony mikor ilyen hangszínre fogja a dolgokat, az sosem jelent olyan sok jót.
- Zayn, ott lesz... - engedem meg, hogy befejezze a mondatot, de úgy tűnik nem akaródzik ez neki.
- Nézd ez egy üzleti tárgyalás, nem lesz ott pisztoly, egy étterembe megyünk, és ha nem mondták volna, hogy hozzak kísérőt meg sem fordultál volna a fejemben. - a mondat vége valójában nem esik jól, de igazából fogalmam sincs igazából miért.
- Harold? - kérdezek rá, még a vállalhatóbb személyre, bár szó mi szó, a gödörkéért sem vagyok oda. S mikor erre csak egy kis fejrázást kapok válaszként rögtön elfog egy kisebbfajta szívroham, ugyanis Joshua nevét azóta a nap óta egyszer sem mondtuk ki sem ő, sem én hangosan.
- Mi van?! Zayn, te megvagy húzatva?! Az a pasas kiakart minket nyírni, te meg csak odaülnél vele szembe egy asztalhoz? - esik ki fennakadásom közepette még a kanál is a kezemből, amivel a félkész palacsintákat próbáltam fordítgatni korábban kisebb-nagyobb sikerrel.
- Ez így nem teljesen... - kezd magyarázkodásba, és én csak azt nem értem most hirtelen miért áll a védelmébe, amikor anno a közelébe, ő is húzta a nyúlcipőt és együtt léptünk le, menekültünk el a saját házából. 
- Nem, Zayn. Nem megyek! - adom be a sértődött nő szerepét, s figyelmemet ismét a reggelinkre szentelem.

***

- Nagyon sokkal jössz nekem, Malik! - mormolom zakóba bújtatott vállába, miközben megigazítom spagettipántos ruhám felsőrészét. 
- Ugye nálad van? - pontosan tudom mire gondol. Otthon, még az indulás előtt, vagyis két órával azután, hogy a teremtő sem tudja hogy de meggyőzött, adott a kezembe egy igazán kicsi, ébenfekete revolvert. "Csak szükség esetén." Tájékoztatott, majd át is adta mellé, a most rajtam lévő csinos egybe ruhát. És még magam sem értem, hogy találta el elsőre a méretem!
- Persze, hogy nálam van. E nélkül el sem jöttem volna. - simítok végig óvatos mozdulattal mélybarna divattáskámon, aminek árnyalata történetesen tökéletes összhangban van a ruháméval. 
- Csak használni ne kelljen... -sóhajt fel, és kezét már oly' ismerős módon helyezi csípőmre, így invitál befele az ötcsillagos étterem  kapujába. A segítségünkre egy barna copfos pincérlány érkezik, a kezében pár étlappal. Basszus... ilyen helyen még dolgozni is luxus lehet!
- Jó napot, a nevem Zayn Malik, és... - a mondatot még befejeznie sem kell, hisz a nő már int is a kezével az egyik 12 fős asztal felé, ahol már rögtön kiszúrom az ismerős barna hajkoronát, mélykék szempárt és önelégült vigyort. Valamint a mellette még két üresen kongó szék látványát. Nagyot nyelve lépkedek előre, miközben Zayn keze az oldalamra simulva próbál nyugtató hatást gyakorolni rám. Teljes sikeretlenséggel. Közeledő alakunkra felfigyelvén először Harold pattan fel a helyéről, akit eddig észre sem vettem. Szmokingban és enyhén zselés, beállított hajával külleme igencsak nagy változásnak örvend.
- Ááá Zayn, haver. Jó újra látni! - köszönti a mögöttem lépkedő fekete hajú, és ingű férfit, s egy kacsintást is megejt felé. Ezután emeli rám mélyzöld tekintetét, amiben ismételten, egy fajta pajkos csillogást vélek felfedezni.
- Jaqueline, még mindig... pedig már hetek teltek el azóta. - mormolja felém szánt sorait orra alatt, majd mikor két üdvözlőpuszira emeli fejét, én szépen hárítom a próbálkozást.
- Jó téged is újra látni, Harold. - nem tudom pontosan miért, de hirtelen elfog az az erős késztetés, hogy megragadjam a táskámban pihenő pisztolyt, és a fejéhez emelve eltüntessem onnan ezt a gusztustalan vigyort. De persze Zayn azonnal kapcsol és közénk lép, így az erős szemkontaktust gyorsan szakítja meg köztünk a göndörrel.
- De vajon rám is ilyen jól emlékszel, Evans?! - úgy tűnik Joshua eddig bírta, hogy nem ő van a középpontban. Kimérten és lassan áll fel, s nem zavartatja magát azzal, hogy minket rendesen megvárat.
- Nehéz lenne elfelejtenem azt a találkozást. Azt hiszem a legjobb szó rá tényleg a felejthetetlen. - fogaimat csikorgatva felelek, miközben erősen próbálom magam rávenni arra, hogy a legszebb műmosolyommal kápráztathassam el a nagyérdeműt.
- Igen, elég meleg helyzet volt. - kapja el a karomat és az egészet úgy álcázza, mintha egy ölelésre vonna, de miközben ajkai a bal fülcimpámat súrolják, az oldalamnál ismét megjelenik az ismerős, hideg fém érzete. Erősen nyomja bordáim közé a pisztolyfejet.
- Az este folyamán el ne szóld nekem magad, csinibaba. - figyelmeztet Josh, aminek köszönhetően újabb nagy kérdőjelek fogalmazódnak meg a fejemben. Hogy lehet, hogy Zayn otthonában olyan nagy legény volt, most meg -szemmel láthatóan- valamitől, vagyis inkább valakitől Ő is nagyon tart.
- Josh. - hallom meg Zayn türelmes hangját, majd érzem meg tenyere melegét a vállamon. Óvatosan irányít az egyik szabad helyhez, vigyázva, hogy minél messzebb kerüljek a barnától.
- Jól vagy? - súgja a fülembe, miközben úriembermódjára húzza ki nekem a széket. Én helyet foglalok, majd megvárom, míg ő is ezt teszi, mellettem.
- Szerinted hogy vagyok, Zayn?! - teszem fel a kérdést és egy ideges kacajt is hallatok. Nem értem miért vagyunk itt, ők miért van itt, és kikre várunk még, hogy az este folyamán egy ekkora asztalt kellett leszervezni.
- Jó tudni, hogy ti legalább időben megérkeztetek. A többiek úgy néz ki, hogy szokásukhoz híven késnek. - simít végig állán Zayn, mire én kérdőn ismét ráemelem a tekintetem. Szóval ezt az egészet Ő szervezte?! De akkor miért mondta azt, hogy muszáj vele tartanom?
- Mi ebben a különös?! Louis annyit pepecsel, mint egy csaj, Liam jó ha az üzeneted megérkezte után két órával kimászott az ágyból, Niall pedig biztos azzal az új bombázóval van, még mindig... - a neveket csak úgy ontja magából Harry, aki egy pillanatra megáll beszédében és egy falat bruschetta-val ontja gondolom a hirtelen feltörő éhségét.
- De ugye hozzák a lányokat? Szeretném ha Jaqueline nem érezné magát annyira egyedül, szüksége van egy kis csajos eszmecserére. - nem tudom miből hiszi azt, hogy a fejembe lát, csak mert ez rohadtul nem igaz. Nekem nincs szükségem semmilyen 'csajos eszmecsere váltásra'. Köszönöm szépen, de jól vagyok...
- Persze, ahogy kérted. - bólogat egyetértően Harold, majd egy pillanatra ismét rám szegezi tekintetét. Ajkai ismételten felfelé kezdenek ívelni, de ez a folyamat abban a pillanatban ismét megszakad, mikor újabb szavakat intéznek felé.
- És hol a te csajod, Styles? Csak mert a minap Irina panaszkodott, hogy elvileg már a szolgálataira sincs szükséged. - kacag fel Joshua, aki eddig meglepően halk eleme volt a társaságnak, velem együttesen.
- Ki az az Irina? - úgy érzem ideje nekem is megszólalnom, ha nem akarok az este további részében a csendes 'harmadik kerék' szerepében díszelegni. Kérdésem hallatán Styles vigyora továbbra sem hervad, míg Zayn képe enyhén zavarttá változik meg. Kérdésemre mégis Joshua ad választ.
- Irina egy örömlány. Tudod a magunkfajták az ilyen szép, ugyanakkor szegény lányokat olyasfajta szolgáltatásokért fizetik, aztán ha sikerül valami tartós kapcsolatot kialakítanunk egy nővel, ők... lapátra kerülnek. De gondolom nem kell bemutatnom neked a fajtádat, Evans. Az a gyönyörű szállodai szoba, na meg ugye Zayn sem olyan rossz pasi... mond csak Jakie, hányszor tártad szét neki a lábadat?! - könyököl előre az asztalon melynek következtében egészen látóterületemet undorító képe tölti be. Pillanatok alatt kezembe kerülő vizespoharam tartalmát, nem sajnálva öntöm arcába, melynek köszönhetően végre eltűnik örömmámoros mosolya az arcáról. Fortyogó dühét pedig csak, Harold hangos kacagása múlja fölül.
- Állítsd le a kurvádat Malik, vagy esküszöm olyat teszek, amire nem leszek büszke. - ajkai egyetlen apró vonallá szűkülnek össze, mely alól csak elvétve bújnak ki szavak. Nem pattan fel a helyéről, de az asztal alatt gyorsan doboló lába azt a tanúbizonyságot adja, hogy legszívesebben most ugrana fel és egyetlen lövéssel némítana el egy életre. Zayn diplomatikus módon tol egy vörös szalvétát a méregzsák elé, majd azért egy kacsintással díjazza leleményességemet.
- Hé, megjöttek a srácot. - int Harry az ajtó felé, mire én egy kis drukkal a gyomoromban hajolok a megfelelő irányba ahonnan három jólfésült, igazán helyes, zakóba bújtatott fiatal férfi lépkedik felénk, fejenként egy nőnemű egyeddel az oldalán. Most már lassan kezdem megérteni miért kellett ekkora asztalt foglalni..
- Jó újra látni, Zayn. - öklözik le a szőke srác először a mellettem ülővel, majd ezután a másik két barna is ugyanezt teszi.
- Ugyan haver, ne hazudj.  - válaszol enyhén szarkasztikusan Zayn, amiből csak azt sikerül leszűrnöm, hogy a szép körítés mellett talán ezzel a sráccal sincs valami jó kapcsolatban. A megérkezők sietősen foglalnak helyet, szétszórva az asztal körül , majd mikor már mindenki kényelmesen elhelyezkedik, ismét felénk, ránk szentelik a figyelmüket. Jobban mondva csak Zayn felé.
- Srácok őt itt Jaqueline. Jakie, ők itt a srácok és a csajok. - mutat a kutakodó szempárok irányába, amivel csak azt éri el, hogy még jobban zavarba hoz.

Niall Horan. A szőke, kék szemű srác, aki 22 éves kora ellenére már komoly tőzsdecápa. Ő köszöntötte az imént elsőként Zaynt, akinél megfigyelhető volt, hogy valami okból kifolyólag nem rajong a szöszkéért. A kísérője Holly, akit legszívesebben a hátam közepére sem kívánok, ezzel az almazöld ruhával és méz szőke hajával. Hisz már így, első látásra biztos vagyok benne, hogy ebben a csajban egy kósza hiba, vagy negatívum sem rejtőzhet, és valahogy kötve hiszem, hogy ő olyan típusú lány lenne, mint Irina.

Liam Payne. A sportember, profi boxos, bár az még nem derült ki, hogy milyen 'műfajban' űzi hivatását, de ahogy az előbb elkaptam egy fél mondatot, ami elhagyta szép húsos ajkait, miszerint "nekem csak az kell, hogy valakin levezessem a feszültséget, mindegy, hogy használhatom hozzá a lábamat is, vagy sem..." arra következtetek, hogy ez a srác igazán sokoldalú személyiség lehet, pont úgy, ahogy a jobbján ülő barátnője, Danielle is, aki erős, barna bőrével, dús, göndör hajával és királykék ruhájával abszolút kitündököl a társaságból. És ahogy egyre többet időzik el rajta a szemem, úgy sikerül rá jönnöm, hogy valószínűleg ez volt a mai estére kitűzött célja.

Louis Tomlinson. Akit tovább és többet készülődik, mint egy csaj, legalábbis Harold szerint... De az tuti, hogy az itt megjelent barátnőjelöltnél nem többet, mivel ez a csaj biztos nem két perc alatt dobta össze ezt a csodás, ugyanakkor nagyon szolid és elegáns sminket, valamint hajat. És ha jobban megnézem, akkor nem tudom nem észrevenni, hogy az egész párosból az elegancia sugárzik, enyhén átitatva az első osztálybeli gőgös érzettel. Eleanor gyűrűsujján pedig ott csücsül egy jókora gyémánt, így nem bírom megállni, hogy ne kérdezzem meg...
- Ti eljegyeztétek egymást?! - furcsa egyedül az én hangomat hallani a társaságban. Azt hiszem a rendelés leadása óta senki nem szólalt meg, s talán épp ezért érzem most megint magamon az összes szempár kutakodó tekintetét.
- Tőlem kapta, de nem eljegyzési gyűrű. Amolyan 'kösz' hogy már 8 hónapja bírod velem a strapát' ékszer. A nyolcaik... - szólal fel meglepően kedves hangon Louis, amitől már lassan kezdtem elszokni, mióta itt vagyunk Zayn-nel.
- A nyolcadik hónapfordulótokra. Értem. - fejezem be egy kis mosolyszerűséggel az arcomon, amit Eleanor felé intézek, mire az ő szeme is enyhén felcsillan. Bár Louis úgy tűnik nagyon kedves srác, de azért nem csodálom ha a lány néha női beszélgetőtársaságba is elvágyik. Pont mint én... basszus Zayn ez előbb tényleg fején találta a szöge!
- Nem akarom az eszmecsevejt megszakítani, de még mindig kevesen vagyunk. Hol van Pezz? - túr a hajába Harold és a tekintetét még mindig nem veszi le a bejáratról.
- Á szóval ez a bizonyos Pezz a te kísérőd. És minek kell neki két hely?! - puhatolódzok halkabban, mire Harry felhorkant.
- Perrie nem az én kísérőm, hanem... - reagál gyorsan kijelentésemre melynek következtében Zayn hangos torokköszörülésbe kezd.
- Áh mindegy. Majd elmondja maga... - int az ajtóban álló szőkésbarna fiatal lánynak, akinek a kezében egy bébihordozó van. Az erősen kirúzsozott ajkak pedig a segítő kéz láttán megkönnyebbült mosolyra görbülnek, majd lábai szorgosan indulnak meg asztalunk felé.
- Sziasztok srácok! Remélem nem baj ha leteszem melléd Hope-ot, drágám. De szerintem jobb ha megismerkedsz az új pasid kislányával. - kacsint rám, és érzem a negatív kisugárzásában, hogy valami okból kifolyólag roppant féltékeny lehet. De ez perpillanat most kicsit sem zavar, ellentétben az előbb állított mondatával.

-------------------------------------------------
Kedves olvasóim!
Meghoztam a következő részt, s remélem mindenkinek elnyeri a tetszését. Kérlek írjatok kommentet és/vagy pipáljatok. Köszönöm, és mindenkinek csodás napot!
(ui: a következő rész felrakása tőletek függ. Mikorra kéritek? :D )